Lassan pirkad és ezzel egy újabb napot kezdve Fuenlabradában. A spanyol város Madridtól délre található, húsz kilométerre. Napról napra fejlődik és növekszik. Sok mindenben különbözik a többi várostól, hiszen ilyen ütemben és mértékben még egy se érte utol. De egész Spanyolországban egy azonosság van, ami minden helyen megtalálható. Ez pedig nem más, mint a foci iránti szeretetük. Mindenki szurkol valamelyik csapatnak, és sokat járnak ki a meccsekre is. Ez jellemezte Fuenlabradát is, ahol a gyerekek imádtak focizni. De voltak olyanok is, akik már fiatalon komolyan foglalkoztak a focival.
A külvárosban, egy hatalmas házban egy öt év körüli kislány ébredezett. Fiatal kora ellenére már sokat tudott. Olvasni és számolni. Megnézte éjjeliszekrényén az óráját, és amint álmos szemeivel meglátta, hogy lassan hat óra, kikelt ágyából. Szobája kicsit se volt hétköznapinak mondható. Általában az ilyen korú kislányok alvó helyiségei rózsaszínűek voltak, telis-tele Barbie-babákkal. De nála a falak elég furcsa mintázatot kaptak. Az alján körülbelül egy méterig kék volt a fal, de felülre már piros és fehér csíkokat festettek. Ha ez egy fiú szobája lenne, akkor mindenki értené, de egy kislánytól furcsállották.
Megdörzsölte szemeit, melyből így akarta elűzni az álom utolsó szikráit. Majd bement egy ajtón, amely a fürdőszobába vezetett. A mosdóhoz ment, ahol egy kis szék állt, amivel felérte a csapot. Megmosta arcát, majd fogait is. Mikor mindennel végzett, visszament szobájába és az egyik szekrényhez lépett. Fiatal kora ellenére elég érett volt: már egyedül öltözött, és sok mindent tett meg magában féltő kezek nélkül, ezért is nézték különcnek a korabeli társai. Nem nagyon foglalkozott velük, hiszen nem értették meg őt.
Kivett egy szürke trikót és egy fekete rövidnadrágot a hatalmas szekrényből. Hiába volt még pirkadat, de már lehetett érezni, hogy ma is fülledt, meleg idő lesz. Egy másik szekrényből elővett egy fekete sporttáskát, és beledobott egy törölközött, egy sípcsontvédőt és egy zoknit. Mikor végzett, gyorsan felöltözött, és kifésülte világosbarna fürtjeit, amiket egy hajgumi segítségével felfogott. Felkapta vállára a holmiját, mely pont az ő termetére volt szabva, majd lerohant a hatalmas lépcsőn, és útjába vette a konyhát. Félúton egy fal mellé ledobta terhét és bement a hatalmas konyhába, ahol már ott voltak szülei.
– Jó reggelt – köszönt vidám hangján. Először egy fiatal nő fordult felé. Huszonhat éves volt, de letagadhatott jó pár évet. Szőke haja vidáman omlott hátára. Kékes tekintete mindig boldogságot sugárzott, hiszen mindene megvolt, amire vágyott. Egy szerető család, sikeres sportoló, és sose kellett nélkülöznie.
– Neked is jó reggelt, kicsim – mondta egy ugyancsak huszonhat éves, jóképű férfi. Feleségéhez hasonlóan neki is szőke haja volt, habár az övé sötétebb. Zöldes tekintetében a boldogság sugarai csillogtak. Jóval magasabb volt kedvesétől, de ez sose zavarta őket. Ő is elismert sportoló volt. Egy gálán találkoztak, ahol első látásra egymásba szerettek.
– Kérsz, valamit reggelire, vagy csomagoljak neked? – kérdezte kislányát. Mindig mosolygott, és ezt örökölte lánya is.
– Nagypapa felkelt már? – kérdezett vissza, mert indult volna.
– Már kint vár – válaszolta édesapja.
– Akkor, anya, csomagolj. Nekem még el kell raknom az innivalót, és a cipőmet is – hadarta, miközben kivett két palack ásványvizet a hűtőből, és már rohant is táskájához, hogy belerakja. Majd továbbment, és elővette a szekrényből a fekete stoplis cipőjét, amit szintén belerakott táskájába.
– Kicsim, kész a szendvics – szólt édesanyja, és figyelte izgatott lányát.
– Köszönöm – mondta, és adott két puszit az arcára. – Most megyek. Majd jövünk a nagypapával – szavait már csak hallották, mivel gyorsan rohant a bejárat felé.
– Pont annyira mániás, mint te. És még csak öt éves. Mi lesz itt tíz év múlva? – mondta Gabrielle, miközben visszament a konyhába.
– De ugyanolyan csodaszép lesz, mint te. És tíz év múlva nem tudjuk majd visszatartani a srácokat, akik majd szerelmesek lesznek belé – válaszolta Anthony, miközben megölelte feleségét, majd megcsókolta. – Szeretlek.
– Én is téged – mondta egy újabb csók előtt. – Ezek szerint, kezdhetünk előre félni a szerelmes fiúk miatt.
– Pontosan. Nekem most mennem kell edzésre. – Elindult a bejárat felé, ahol már ott volt saját sporttáskája. Lassan hat éve lesz, hogy a Real Madridhoz került, mint csatár. Innen örökölte lánya a foci iránti szeretettét. Még mielőtt elhagyta volna a házat, visszament feleségéhez, és ismét megcsókolta. – Estére itthon leszek. Ígérem.
– Szavadon foglak – mondta vidáman a nő, és kikísérte férjét a kocsihoz. Még intett egyet a távozó autó felé, majd visszament a házba.
***
Fuenlabrada utcáin egy kislány és a nagyapja sétált. A helyi stadion felé tartottak, ahova szinte minden nap lejártak. Mivel nem laktak messzire, ezért gyalog mentek.
– Nagypapa, ma mit fogunk csinálni? – kérdezte a kislány.
– Először is, megreggelizel. Üres hassal nem jó edzeni – mondta mosolyogva nagyapja, aki edző volt. – Aztán bemelegítesz. A többit meg majd kitaláljuk. Gondolom, focizni akarsz – jelentette ki, mert nagyon jól ismerte unokáját, és tudta, hogy nagy tehetség.
– Rendben – mondta vidáman, és szemeiben különös fény csillant meg, melyet csak azok ismertek fel, akiknek szenvedélye volt a futball.
Útjuk hátra lévő részét csendben tették meg. Ez is jelezte, hogy érettebb, mivel nem fecsegett állandóan, mint a korabeli lányok. Mikor megérkeztek a stadion elé, megtorpantak. Felnéztek a vasszerkezetre. Ezt már-már rituálénak is nevezhetnék. Mindig megálltak, és megcsodálták az építményt.
– Gyere, Lara. Menjünk – szólt neki a negyvenes évei végén járó edző.
– Megyek – válaszolta, miközben már rohant, hogy beérje nagyapját.
Bent leültek a lelátóra, és Lara gyorsan megreggelizett. Miután végzett, levette cipőjét és zokniját. Táskájából elővette a focizáshoz használt felszerelést, melyet sietve felhúzott.
– Öt kör a pálya szélén – jelentette ki nagyapja, mikor látta, hogy végzett minden teendővel. Még mielőtt elment volna a köröket róni, ellenőrizte a cipőfűzőt, hogy jól kötötte meg. Nem akarta, hogy valami baja legyen belőle az edzés során.
– Oké – leszaladt a lépcsőn, és elkezdett futni.
Közben az öltözőben egy ifjúsági csapat vette át mezeit a mai meccsre készülve. Nem voltak túl nyugodtak, hiszen kevesen voltak, mivel valamilyen vírus miatt sokan megbetegedtek, és nem tudtak játszani. Még egy játékos kellett volna a kezdőcsapathoz. Most nem akartak veszíteni, hiszen ez egy fontos mérkőzés, ezen múlik, hogy megnyerjék a bajnokságot. Izgultak, mivel nem tudták, hogy most mit fog lépni az edző, aki ekkor hirtelen hangokat hallott a pálya felől. És ekkor eszébe jutott az egyetlen, bár egy kicsit fura megoldás. Egy szó nélkül kiment az öltözőből, és a pálya felé vette útját. Tudta, hogy ki lehet kint, mert ő mindig látta a kislány edzését, melyet egyedül végzett, nagyapja utasításait követve. Mikor kiért, a lány már a kiszabott köröket rótta. Odalépett az edzőjéhez, és elmondta a csapat helyzetét, majd az ötletét, melyet nem nagyon helyeselt, hiszen unokája és a fiúk között négy év volt a különbség, akik még magasabbak is voltak. De végül addig győzködte az öregedő edzőt, míg bele nem ment. Visszament csapatához, és elújságolta az új fejleményeket. Nem nagyon örültek annak, hogy egy lány fog beállni tizediknek, de úgy voltak vele, hogy majd nem passzolnak neki. Még nem látták játszani, így nem tudták mire képes.
– Lara, gyere ide – szólt hangosan nagyapja. – Ugye emlékszel arra a csapatra, amelyik itt szokott edzeni?
– Igen. De miért kérdezed? – kérdezte meg, mivel nem értette, hogy ez most miért fontos.
– Nos, azért, mert be kell állnod hozzájuk játszani, mert a fél csapat lesérült, és te leszel a tizedik játékos a kapus előtt.
– Oké. De csak egy feltétellel – mondta az időközben odaérkező edzőnek. – Ha beszél velük, és megmondja nekik, hogy nekem is passzoljanak, mert különben semmi értelme, hogy játsszak.
– Ezt elintézem. Ha meglesz, akkor beállsz? – kérdésére egy bólintás volt a válasz.
Visszament újra a csapathoz, és szólt nekik, hogy menjenek a pályára, kezdjék meg a meccs előtti rövid edzést. Még elmondta a feltételt, melyet Lara szabott, és ő is hozzátette, hogy ismeretek nélkül ne döntsenek. Öt kört kellett futniuk, amikkel Lara egy szó nélkül az elsők között végzett. Szép sorjában elvégezte a nyújtásokat, a különféle talajgyakorlatokat, és a csapat nagy figyelmét felkeltette, hogy egyszerre végzett mindig a kapitánnyal, aki a legjobb volt a csapatban.
Még nagyon fiatalok voltak, de komolyan vették a bemelegítést. Mikor áttértek a labdákhoz, nagyapja bedobott neki egyet, hogy magában gyakoroljon. Egyáltalán nem figyelt a srácokra, csak arra, hogy minél jobban tudja megtenni a különböző cselkombinációkat és trükköket. És ez bevált, most már a csapatkapitány is felfigyelt rá. A kilenc év körüli, barna hajú és szemű srác érdeklődve nézte játékát. A csapatból nem sokan képesek megtenni azokat, amiket most. Magában elismerte, hogy elég jó játékos lehet.
– Gyerekek, gyertek ide – kiáltotta el magát az edző. – Lara be fog állni játszani, hogy meglegyen a csapat, ahogy megbeszéltük. Már beszéltem a bíróval, aki megengedte. De még szeretném elmondani nektek, hogy azért mert lány, még ő is tud játszani, így őt is használjátok fel. Sőt, vele nem is fog számolni az ellenfél, mivel elég alacsony és fiatal, meg persze ugyanazon az elven lesz, mint ti. Remélem, értettétek, mit mondtam. Lara, te, ha jól tudom, csatár poszton játszol.
– Igen. De ha kell, hátra szoktam menni védekezni is,– mondta, az utcán játszott meccseken szerzett tapasztalatait felhasználva.
– Rendben, elöl fogsz vele állni. Ő is csatár, és egyben a csapatkapitány is – mutatott a srácra. – Nos, akkor jó játékot. És nem kihagyni a játékból Larát – mondta az edző, és felengedte csapatát a pályára. Az ellenfél, mikor meglátta a kicsi Larát, mindegyik játékos hangosan felnevetett, de ez nem hatotta meg. Egy lenéző pillantást és egy ördögi mosoly küldött feléjük, majd oldalra nézett, ahol a másik csatár állt. Látta rajta, hogy nem hisz benne, ahogy egyik fiú sem. Ekkor erősödött meg benne az elhatározás, hogy bizonyítani akar. Megmutatni nekik, hogy ő is tud játszani.
***
Egy kis utcán egy kislány futkosott a nagyapja körül, aki ezen csak boldogan mosolygott. Nem is csoda a kicsi kedve, hiszen megnyerték a meccset, hála neki. De ezt egyik fiú sem akarta beismerni a csapatból. Annak ellenére, hogy csak most állt be közéjük, megkapta az érmet. Az edző adta neki, és mikor látta a döbbent tekinteteket, csak annyit mondott, hogy megérdemli, mivel ő szerezte a győztes gólt. Sokáig döntetlen volt, így az utolsó percben, mikor látták, hogy jó helyen helyezkedik Lara, lepasszolták neki, és ő berúgta a labdát a hálóba. Majd ekkor megszólalt a síp, és ő még mindig ott állt döbbenten, hiszen még tétmeccset nem nyert, és főleg nem az ő góljával. A csapatból néhány srác odafutott hozzá, és körülrajongták. Az egyik még a nyakába is vette a megszeppent lányt, és odavitte a többiekhez. Miután megkapták az érmeket, egy közös fotóhoz kellett összeállniuk, és Lara guggolt az alsó sor közepén. Így elé került a kupa, amit megnyertek. Mindenki vidám volt a képen, melyet a nagyapja hozott a kezében. Miközben előhívatták a fényképet, az edző beszélt Lara nagyapjával, hogy nem játszhatna-e a csapatban. Erre csak annyit válaszolt, hogy az unokájának kell döntenie.
Lassan hazaértek. Lara berohant a hatalmas házba, hogy elmesélje édesanyjának a győztes gólját és a meccset is, amivel megszerezte élete első érmét. Ezt újra megmosolyogta nagyapja, hiszen egy meccs után – amit ráadásul elég intenzíven végigjátszott – még senkit se látott így futkározni. Mintha nem is lépett volna pályára. Majd eltűnt a bejárati ajtó mögött, és hallotta vidám hangját, amint mesél.
– Anya, nézd! – mutatta az érmet, amit kapott. – Most kaptam.
– Kitől? – kérdezte mosolyogva.
– Egy bácsi adta, és azt mondta, azért kapom meg, mert én rúgtam a győztes gólt – foglalta össze röviden. Ekkor lépett be nagyapja is, aki csak bólintott lányának, hogy tényleg így volt. – Nézd, itt a fénykép is.
– Ügyes vagy, kicsim – ölelte meg lányát Gabrielle. – Mi lenne, ha vennénk egy keretet, és beleraknánk?
– Oké. Akkor menjünk – örvendezett Lara. – Apának is megmutatom majd. Biztos örülni fog, hogy nyertem egy érmet – mondta, miközben kiment a házból, és kint várta anyját.
– Te jó ég! – forgatta szemeit az asszony. Fogalma sem volt, hogy lehet ennyire szeretni a focit. – Tényleg ő rúgta a győztes gólt?
– Igen – felelte apja, aki látta lánya döbbenetét. – Sőt! Az edző megkérdezte tőlem, hogy nem játszhatna-e a csapatban. De én csak annyit mondtam, hogy Larának kell döntenie.
– Értem. Hihetetlen! – mondta, miközben megnézte a fotót. – Ő a legkisebb, és ráadásul lány. Biztos belemegy, hogy játsszon a csapatban. Gondolom, a fiúk nem nagyon örültek neki a meccsen.
– Hát, az elején nem nagyon adtak neki labdát, de mikor adott egy gólpasszt, már őt is megjátszották – felelte, és elmesélte a meccs eseményeit. – Aztán, az utolsó pillanatban kapott egy passzt, amit gólra váltott.
– Anya, gyere már! – kiabált be Lara.
– Megyek – indult el az ajtó felé. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen tehetséges. De most jobb, ha megyek, mert a végén még valami ostobaságot tesz. Szia, apa. Majd jövünk.
– Rendben. Szia.
Kint beszálltak az autóba, és elindultak a központba, hogy megvegyék a keretet. A fekete autó lassan indult meg, de az úton sem ment gyorsan.
