6. Vissza New Yorkba... 1.

Az eső még mindig esett, az egész meccsen folyamatosan. Senki se tudta, hogy mikor fog elállni, de nem sok mindent és mindenkit zavart, rengetegen a otthonaikban aludtak, így nem foglalkoztak ezzel a ténnyel. Egy valaki azonban nem így döntött, mivel nem tudott aludni, így felkelt. Aztán úgy döntött, hogy felöltözik és kimegy kosarazni. Nem először játszik ilyen időben, mondhatni azt is, hogy szeretett ilyenkor a pályán lenni.

Lassan a már kipakolt edzőruháihoz lépett és elvette közülük az atlétát, a szürke pulóvert és a fekete rövidnadrágot, majd ledobta a sötét színű hálóinget magáról és felvette a kirakott ruhákat. Még a bokazoknit és a kosarazáshoz használt cipőt vette fel és kilépett a hálószobából. A nappaliban lévő fotelből felemelte a kosárlabdát, majd elhagyta a lakosztály.

Lassan közelített a pálya felé. Minden sötétbe burkolózott, de szeme hamar hozzászokott. Mikor elérte a ráccsal körülvett kosárpályát, egy dobozt vett észre, ami egy hosszú oszlopon helyezkedett el. Korábbról már tudta, hogy ebben van a reflektorok kapcsolója, így kinyitotta a kis ajtót és felnyomta azt. Egyenként villant fel a négy hatalmas lámpaszerkezet, ezzel megvilágítva a pályát. Maga után behúzta a rácsajtót, majd a kezében tartott kosárlabdát a nedves bitumen alapra rakta.

Először jobb, majd bal lábát fogta meg és húzta hátra, hogy izmai egy kicsit bemelegedjenek. Utána kezeit nyújtotta meg feje felé emelve. Miközben ezeket végezte, fején lévő kapucni lecsúszott, így most azt húzta vissza barna hajára.

Mit sem törődve a kezén lévő fehér kötéssel, elkezdett játszani. Még mielőtt teljesen belelendült volna, az éppen maradt telefonját, elővette és zenét keresett rajta. Talált is egyet, amit még egy rajongó küldött át neki e-mailben. Már találkozott is a sráccal, aki állítólag azóta kedveli, mióta megkapta becenevét, és mindez egy híres kosarasnak köszönheti. A tizenhat éves fekete bőrű fiúról kiderült, hogy nem is lakik messze tőle. Nem egyszer játszottak egy-egy meccset vagy nála, vagy a srácnál.

Elindította a számot, majd az előbbi doboz tetejére, rakta. Kezei közé vette a labdát, és a vele szemben lévő palánk felé indult meg. Olyan lendülettel vitte a kosarat, mintha egy fontos mérkőzésen játszana. A palánkot oldalról közelítette meg, így egy jobbos ziccert dobot, majd a labdáért futott. Mikor megfogta, gyors mozdulattal megfordult és újra rálökte, ez azonban nem ment be. A lepattanó labda a másik térfél felé szállt, így gyorsan utána futott. Nem figyelt semmire. Csak a felgyülemlett feszültséget akarta leadni és számára ez, a minél keményebb kosarazás jelentett.

Újra kezeiben volt a labda, de most nem rohant vissza egyből. Néhány cselt megcsinált a lábai között és utána indult meg előre. Mikor elérte a hárompontos vonalát, lelassított és rádobta a gyűrűre. Egyre jobban belelendült, mivel sikerült beledobnia csont nélkül.

Kicsit hangos lehetett, hiszen ketten is kimentek az erkélyre, hogy megnézzék, hogy mit csinálnak ilyen későn. Az egyik férfi nem volt más, mint a szomszéd szobában lakó Fernando, a másik, pedig az idős edző. Mindketten figyelmesen követték a lány mozdulatait, aki egy fordulat után, újra a palánk felé indult meg, majd felugrott a gyűrűhöz és egyszerűen bezsákolta. Miután a labda bent volt a körben, mindkét kezével megfogta a szélét, és ahogyan azt már sokan láthatták, felhúzta magát hozzá, majd egyszerűen leugrott. Ekkor újra lehullott fejéről a kapucni, így már az idős edző is felismerte. A csatár már a kezén lévő kötésnél felfedezte kilétét és még mindig csodálkozott azon, hogy egy olyan sebbel a tenyerén, fájdalom nélkül fogja meg a gyűrűt.

Aragonés még mindig nem akarta elhinni, hogy tényleg Lara az. Mégis mikor a következő percben a lány, fél pályáról a palánk felé rúgta a labdát, már tudta, hogy ki az. Visszalépett a szobába és a telefonhoz sétált. Egy számot tárcsázott és az sem zavarta, hogy már késő este van. Miután hallotta, hogy hívja a személyt, újra kilépet az erkélyre.

Miközben Lara elrúgta a labdát, megcsúszott a nedves talajon és elesett. Szerencséjére nem verte be semmijét, de nem is kelt fel. Élvezte, ahogyan a hideg cseppek felhevült arcára esnek. Mellkasa gyorsan emelkedett fel-le ezzel is jelezve, hogy bemelegedett. Hirtelen érezte, hogy őt nézi valaki, de nem nézet fel, hiszen nem is látott volna sok mindent.

Mikor a pályán lévő lány elrúgta a labdát, a Liverpool csatára meglepődött, de mikor az tökéletes ívben szállt a palánk felé, majd a gyűrűben landolt, még jobban elcsodálkozott. Hirtelen egy beszélő hangra lett figyelmes, ami a fenti erkélyről szűrődött le. Felismerte az edző hangját, de mikor meghallotta a témát, kíváncsi lett.

– Miért nem mondtad el neki? – kérdezte az idős tréner. – Tizenöt év telt el, és ne mond, hogy nem volt alkalmad… azért csak van joga tudni, hogy én vagyok a… – nem fejezte be a mondatott. – Egyszer úgy is emlékezni fog mindenre!

Az idős férfi mérgesen ment vissza a szobájába, de lent még kint maradt játékosa. Gondolkodott, hogy vajon mi köze lehet a lányhoz? És tényleg, hozzá?

Mikor visszanézett a pályára, az már nem volt fényáradatban, a sötétség burkolta be azt. Lassan ő is visszament a hálóba és próbált aludni, hiszen reggel edzése lesz.

***

A Nap a magas fák lombjai mögül próbált átsütni sugaraival, de ez nem igazán valósult meg a korai időpont miatt, azonban ennek ellenére már van olyan, aki ébren van. Akármilyen későn is aludt el, már hozzászokott, hogy ilyenkor felkel és elmegy futni, így most a focipálya köré épített futópályán futott. A hideg ellen, sötétkék pulóvert vett fel, de mindezek ellenére maradt a szürke színű rövidnadrágnál, mindezt fehér sportcipővel viselte. Füleiből iPodja fehér fülhallgatója lógott ki. Már fogalma sem volt, hogy hányadik kört futja, csak az volt a lényeg, hogy futhat.

Azt sem vette észre, hogy társasága is akadt, akik a pálya szélén futottak. Csak előre figyelt és haladt tovább. Még arra sem figyelt fel, hogy sokan a bal lábán lévő tapaszt nézik, amit eddig még csak egyetlen egy ember látta, hogy mit is rejt. Az anyag széles és hosszú volt, bokájától térde aljáig helyezkedett el oldalt. Ha nem rejtette volna el az alatta lévő feliratot, sok dolog a feje tetejére állt volna. Annak idején, ha elfogadja azt az ajánlatot, amit kapott mielőtt kiköltözött volna az Államokba, akkor biztos bajban lett volna, de még mekkorában. Így eltakarta és mivel az újságok azóta sem hagyják békén, nem is fogja egyhamar leszedni.

Még Tom sem látta, pedig ő azért olyan személy az életében, aki megértené, de ő is csak a fehér anyagot láthatta, mint a most edző játékosok, vagy a lelátókon ülő kosármeccs nézők. Egy fehér anyagot, mely rengeteg titkot rejt.

Lara, hirtelen lelassított, de nem állt meg és nem is nézett oldalra. Zsebéből kivette headsetjét, majd a már kivett fülhallgató helyére helyezte. Kezével a jobb fülén lévő kis eszközt megnyomta, így felvette a telefont.

– Halló – szólt bele. Nem tudta, hogy ki az, mivel nem nézte meg másik zsebében rejlő telefonja kijelzőjét.

– Szia, Lara – hallotta apja köszönését. Mikor meghallotta hangját, egy mosoly húzódott arcára, és így futott tovább. – Milyen volt a tegnapi meccs?

– Nagyon jó volt – ezt csak megállapításból tudta mondani, mivel nem volt ott végig, így csak arról az ötvennégy percről beszélt, amit látott. – Rég láttam már, hogy egy csatár önzetlenül lepasszolja egy másiknak, amiből gól született.

– Mióta futsz? – kérdezte meg a férfi a vonal túlsó feléről. Tudta, hogy reggelente mindig ez az első dolog, amihez lánya hozzákezd és nem egyszer volt már olyan, hogy túl sokáig futott.

– Háromnegyed hat óta, de még nincs semmi bajom – tudta előre, hogy most hallgathatja az atyai védőszavakat, amiket ilyenkor szokott kapni, így lassan megállt a pálya mellett egy padnál, ahol a kulacsa volt vízzel teli. Mikor odaért, ivott belőle, de amikor meghallotta, hogy hány óra van, azt hitte rosszul hall.

– Már negyed nyolc van. Ezek szerint, több mint egy órája futsz – mondta apja, majd folytatta. – Most mentél pihenni, erre többet futsz, mint ahogy szoktad.

– Negyed nyolc van? – csak ennyit tudott kérdezni.

– Igen, de… – nem tudta kérdését befejezni, mert lánya közbe szólt.

– Bocs apa, de most le kell raknom. Muszáj kimennem Tom elé, és még le is kellene zuhanyoznom. Szia. – köszönt el gyorsan, viszont azt még megvárta, hogy apja is elköszönjön tőle.

– Vigyáz magadra! Szia – mondta még a férfi, majd letette a telefont.

Lara, amilyen gyorsan csak tudott, futott a hotel felé. Negyedóra múlva indulnia kell, és nem volt abban az állapotban külsőleg, hogy ezt megtegye. Mikor a pályát körülvevő fehér, két soros korláthoz ért, már nem akart a méterekkel arrébb lévő kapun kimenni, így amikor elég közel ért hozzá, egy könnyed lendülettel átfordult rajta, kezében a kulaccsal. Jobb kezével – amin a kötés már nem volt piszkos a tegnapi játéktól – a korlát fehér csövén támaszkodott meg, aztán ahogy földet ért, újra futásnak eredt és meg sem állt egészen a liftig.

Száguldozását végignézte az edzést végző csapat és az edző is. Az öreg jót mosolygott magában, amikor meglátta a lány fáradatlanságát. Ő hallotta, hogy mit mond, és úgy gondolta, hogy hiába annyi év, nem változott semmit.

Másfél óra futás után, aki még ilyen intenzíven szalad el, és egy méteres korlátot könnyedén átugrik, az rendkívüli energiával van megáldva. Végül csak visszafordult és folytatni akarta az edzést, de az egész csapat az előbb elviharzott lány után nézett.

Látták a kezén lévő kötést, de csak egyikük tudta, hogy miért van rajta, ő pedig egyáltalán nem értette, hogy hogyan tudta megtenni, hiszen őrülten kellene fájnia a tegnap esti kosarazás után. Ennek ellenére mintha meg sem érezte volna, most meg teljesen arra a kezére nehezedve átugrik egy korláton. Magában elkönyvelte, hogy Lara sok titkot és rejtélyt rejt.

– Az, hogy tegnap megnyertük a meccset, még nem jelenti azt, hogy az edzéseken lehet lazsálni. Még sok van hátra, amin bizonyítanunk kell – mondta az idős tréner, mire mindenki rá figyelt. Lassan mindenki folytatta a kiszabott feladatokat. – Még jó, hogy nem tudják az igazságot. Akkor mi lenne itt?

Azonban, mikor nem sokkal később hangos kerékcsikorgást hallottak, a hang irányába néztek és egy ezüstszínű terepjárót láttak, amint gyorsan halad az úton. Ennek köszönhetően megint percekre leállt az edzés.

Miután Lara felért a szobájába, egyből a fürdőbe ment, ahol ruháit ledobta és a zuhany alá lépett. Gyorsan végzett, majd a törölközőt magára csavarva, a szekrény elé lépett. Farmernadrágot, egy fehér hosszú ujjú szürke és világosabb szürke csíkos felsőt vett ki, amin ezüstszínű lenyomat volt. Alá egy szürke, széles vállú topot vett ki.

Mindezt amilyen gyorsan csak tudta magára kapkodta. A bokazokni után, sportcipőt húzott fel lábára, mely fekete színű volt, három fehér csíkkal. A fehér cipőfűzőt nem kötötte meg, csak a cipő belsejébe dugta.

A felső kapucniját fejére hajtotta és elindult a bejárat felé. Az előszobában lévő asztalról felvette a telefonját és a kocsi kulcsot, majd sietve lépet a bejárat felé. Miután bezárta maga mögött az ajtót, a lifthez ment, ami pont akkor érkezett meg.

Mikor a földszintre ért, a szobakulcsot leadta a recepción, majd az Escalade felé vette útját. Beült a vezetőülésbe és azonnal beindította a járművet. A CD-t kicserélt, majd elindította az új lemezt, amit Zacktől kapott, attól a sráctól, akivel néha kosarazni szokott és elmondása szerint nagyon meg fogja kedvelni ezt az albumot. Eddig még nem hallgatott bele egyszer sem, így megnézte a borítóját, melyen az Usher felirat és az énekesről volt egy kép.

Először az Intro indult el, majd sorjában kezdődtek a számok. Lara, miután kiállt a parkolóból gyorsan kezdett el hajtani. Az sem zavarta, hogy a kerekek csikorogva próbálnak elindulni. Sietnie kellett, hogy időben a reptéren legyen.

***

A salzburgi reptéren nyüzsgött az élet, mindenhol válogatott mezeket lehetett látni. Sok olyan volt köztük, amelynek a hátán név és szám is állt. Általában a válogatott kedvenc sztárjainak a nevei díszelegtek ezeken.

A parkolóban egy nagy terepjáró állt meg. Sofőrje kinyitotta az ajtót, majd kirakta bal lábát, de még nem szállt ki belőle, előtte kikapcsolta a beépített lejátszót és kiszállt a járműből. A riasztóval bezárta az autót, majd a váró felé vette útját.

Már ismerte a járást, hiszen ő is itt szállt le, így magabiztosan lépett be a hatalmas teremben. Körbe nézett és akkor meglátta a keresett személyt, aki még nem vehette észre, mivel a csomagjait kereste, ezért háttal állt neki.

Pont olyan kuszán állt szőkés barna haja, mint amikor elsőnek látta meg. Akkor nem éppen szépen mutatkoztak be egymásnak, de azóta ez megváltozott. Aztán mikor bebizonyította, hogy az igazat ő mondja, megbékéltek, később nagyon jó barátok lettek.

Lara, a kapucniját a fején hagyta és a csomagszállító szalag felé ment. Ő elsőre kiszúrta a tőle idősebb srác táskáit, két fekete Adidas sporttáska volt. Kezeibe vette azokat, majd a napszemüveget viselő személyhez lépett.

– Talán ezt keresed? – kérdezte meg tőle. A férfi megfordult és ránézett. Fekete pólót és farmert viselt, egy kényelmes cipővel párosítva, melyen a jellegzetes hármas csík kapott helyet.

– Szia, Lara – mondta mosolya közepette a szőke, majd karját széttárta és megölelte a lányt.

– Azért nem kell megfojtani – suttogta halkan, hogy még hatásosabb legyen. – Indulhatunk?

– Mégis hová? Hiszen nincsen szállásom – mondta, miközben a fejét vakarta tanácstalanul, de már akkor tudta, hogy Lara kitalált valamit.

– Néhány napra van – jelentette ki, mintha ezzel nem mondana semmi új dolgot. A két táskával a kezében a kijárat felé vette útját. Egyszer csak érezte, hogy mindkét táskát elveszik a kezéből. Oldalra pillantott, ahol Tom volt, kezében a csomagjaival.

– Ha már szereztél nekem szállást, csak nem hagyhatom, hogy cipekedj – mondta túlzottan kedvesen.

– Mit akarsz elérni? – kérdezte meg a tényt, ami szemet szúrt neki. Volt egy sejtése, hogy mit akarhat tőle a férfi, mégis megkérdezte.

– Ugyan! Miért kellene valamit is elérnem? – kérdezett vissza ugyanabban a hangnemben.

– Túl jól ismerlek Tom Hicks – válaszolta lemondóan Lara, majd feltette sejtésének kérdését. – Ha azt akarod, hogy ne csak pár nap legyen a szállásod akkor ezzel a mézes-mázos hanggal nem érsz el sokat, csak azt, hogy kapsz egy taslit. Tudod jól, hogy nem szeretem a visítást és a túl édes hangokat.

– Értettem – felelte kihúzva magát. Mikor kiléptek a széles ajtón, az autó felé indultak, ahogy Tom meglátta az ezüstszínű Cadillacet elmosolyodott. – Azt ne mond, hogy idehozattad New Yorkból!

– Szerintem, itt van – mondta, miközben felnyitotta a csomagtartót. – Ha nem pakolsz be, én itt hagylak!

– Istenem mit vétettem? Csak kedves akartam lenni! – kérdezte az égre nézve Tom. Sietnie kellett, hiszen Lara képes és a végén még tényleg itt hagyja.

A férfi lassan az anyósülés felé vette célját, majd kinyitotta az ajtót. Lara, már bent ült és csak rá várt. A kulcsot behelyezte az önindítóba, majd elfordította, és a motor halkan zúgott fel. Még mielőtt sebességbe tette volna az autót, oldalra nézett.

– Annyira nem süt a nap, hogy ezt hord – mondta, miközben levette a napszemüveget Tom szeme elől.

– Annyira nem esik az eső, hogy ez a fejeden legyen – válaszolta, miközben lehúzta Lara fejéről a kapucnit, amire mindketten elmosolyodtak. A lány közben ingatta a fejét, majd elindultak a szálloda felé.

Útközben sokat beszélgettek. Volt miről, hiszen utoljára szilveszterkor látták a másikat, ennek ellenére Tom két kérdést sem tett fel neki, ami annál inkább érdekelte. Az első, az lett volna, hogy mi történt a kezével, a másik pedig az, hogy hol van a jegygyűrűje.

Már ismerte annyira, hogy tudja úgy sem válaszolt volna. Mikor elmondta Lara, hogy Daniel is itt van, a mellette ülő férfi elcsodálkozott, aztán amikor meghallotta, hogy ki miatt van itt, egy széles mosoly ült ki az arcára.

Az egész utat végig beszélték, így hamar odaértek. Mindketten kiszálltak és a csomagtartó felé vették útjukat. Miután Tom kivette csomagjait, Lara bezárta a terepjárót és a bejárat felé indultak meg.

Amikor a színes buszt meglátta a férfi, kérdőn nézett a nőre. Választ nem kapott, csak lassan beléptek az aulába. Egy asztal körül volt néhány szék, amiben Daniel és Nicole ült, mikor meglátták az érkezőket, mindketten felálltak. Ekkor megszólalt Lara telefonja, mely zsebében lapult, ahonnan előhalászta a fekete készüléket, majd arrébb ment és szétnyitotta, így automatikusan fogadta a hívást.

– Nem tudod, hogy mi történt? – kérdezte Tom, Danieltől. Vissza leültek a székekre, és onnan nézték a telefonáló személyt.

– Én most látom ma először. Ezért nem tudok semmit – válaszolta a kérdésre. Őt is érdekelte, hogy miért kellett a lánynak a fehér kötés a kezére.

– Akkor gondolom, azt sem tudod, hogy miért nem hordja a gyűrűt – mondta a szőke hajú férfi. Daniel kérdőn nézet rá, hiszen tegnap még az ujján volt. Mikor visszanézet pont akkor emelte fel Lara a bal kezét, így láthatta az ékszer hiányát.

– Tegnap még ott volt – jelentette ki egyszerűen, majd mindketten abbahagyták a témát, mivel visszajött Lara.

– Jössz velem ruhát venni? – kérdezte egyenesen Tomtól. – Estére vissza kell mennem New Yorkba a szezonzáró partira. Hiába mondtam, hogy nem akarok, de muszáj. Még a magángépet is ideküldi Richard, valami új menedzserrel rajta, és mivel nincs nálam estélyi, így vennem kell egyet – mondta el a tényeket. Hangjából kiszűrődött, hogy nincs sok kedve hozzá, de ha menni kell, akkor menni kell.

– Rendben, csak ezeket fel kéne vinni – emelte meg a két sporttáskát.

– Akkor felveszem a kulcsokat, addig hívd a liftet – mondta a lány, miközben a recepciós pult felé vette útját, ahol Nicole az egyik játékossal beszélt.

Nem szóltak egymáshoz, a nő egyből odaadta neki a kulcsot. Egymásra mosolyogtak, majd Lara a lift felé vette az irányt. Tom, már bent állt és rá várt. Néhány pillanat múlva már a második emeleten voltak, ahol kiszálltak.

A kétszáztízes ajtóhoz mentek, majd miután a fiatal nő kinyitotta, bementek rajta. A nappaliban megvárta, míg lerakta a két táskát, majd elindultak vissza a bejárat felé. Útközben, még elvette az asztalról a napszemüveget, és a szemei elé helyezte. Miután bezárta az ajtót, a lift felé mentek.

– Ez minek? Nem süt a nap – kérdezte meg Tom, még a salzburgi beszélgetés nyomán.

– Státuszszimbólum – felelte egyszerűen, majd még csatlakozott hozzájuk néhány személy, de nem foglalkozott velük. Beszálltak a gépezetbe, majd megvárta, míg a többi utas is megteszi ezt, végül megnyomta a földszintre vivő gombot, aztán a kapucniját is a fejére rakta. – Olyan, mint a kapucni a fejemen.

– És hova is megyünk pontosan? – kérdezte meg tőle Tom.

– Visszamegyünk Salzburgba, és keresünk valami üzletet, ahol találok valamilyen ruhát, amit fel is veszek. Aztán visszajövünk, majd készülődök – válaszolta fejét felé fordítva.

– Nem mondtak semmit, hogy mégis miért kell menned? – tette fel újabb kérdését.

– Nem, csak annyit, hogy két órára legyek kész, mert értem jön az új menedzser. Azután a repülőtér és New York, majd reggel visszajövök – mondta a kék szeműnek. Kilépett a nyíló ajtókon és újra a recepciós pulthoz ment.

Kulcsait leadta, majd Tommal az oldalán a kijárat felé vette útját. Onnan, pedig az autóhoz, amibe beültek és lassan elindultak vissza a városba.

***

Egy előkelő üzletben, az eladón és a tulajdonoson kívül még két személy volt, egy férfi és egy nő. A szőkés barna hajú férfi a kanapén foglalt helyet, mely a próbafülkékkel volt szemben. A fiatal nő, pedig egy ruhát próbált fel.

Sokáig tartott, míg megtalálta a megfelelő fazonút, ami tetszett is neki. Egy fekete színű estélyi ruhát vitt be magával. Néhány perc múlva kilépet a puha anyagot viselve. Elől mellei között ki volt vágva. Nem volt mély, ráadásul jó részét a laza esésű ezüstláncok eltakarták.

A ruha nyakba köthető volt, ezért hátát szabadon hagyta. Itt is visszatértek a csillogó kis láncok, mely átfogta a ruha két szélét. Újra visszafordult és most látni lehetett, hogy jobb oldalt a szoknya rész fel van vágva, egészen a nő combja közepéig. Az alja még a földön pihent, mivel nem vett fel hozzá magas sarkú cipőt.

– Szerinted? – kérdezte meg Tomot, aki csendesen figyelte.

– Tökéletes – felelte azt a szót, ami elsőnek eszébe jutott. – És még nyakláncodhoz is megy.

– Akkor már csak egy normális cipő és táska kellene – mondta, miközben elindult azokhoz a polcokhoz, ahol ezeket látta. Egy fekete szandált választott, melynek nem túl magas sarka volt, de stílusos volt, mert a fekete pántokban kis fehér kövek voltak. Egy ugyancsak fekete színű retiküllel tért vissza, melyen kacskaringós ezüstszínű minták voltak rányomva. – Na és így?

– Biztos, hogy nem tudod, hogy miért kell visszamenned? Sose szerettél túlöltözni, mint amennyire kell, most meg… – a mondata közben elgondolkozott, hogy mit is mondjon. Egyszerűen gyönyörű volt Lara, bár ő sose tekintett rá úgy, mint meghódítandó személyre. –, úgy nézel ki, mint egy királynő.

– Hé, ennyire nem kell hízelegni! – jelentette ki mosolyogva, majd visszament a próbafülkébe és elkezdte levenni a ruhát. – El is felejtettem mondani, hogy a meccsre már nem tudok kimenni, így egyedül mész ki, ha ki akarsz egyáltalán menni.

– Értem, de akkor add ide a kocsi kulcsot – mondta széles vigyorral. Tudta, hogy erre még kap pár keresetlen szót, mivel Lara nem szívesen adta oda mostanában neki az autóit.

– Persze, hogy ezen is méteres csíkban ne legyen festék! – emlegette fel azt az esetet, amikor odaadta az egyik járművet neki. Ekkor kidugta a függöny mögül a fejét, hogy a férfi lássa pillantását, ami semmi jót nem jelentettet.

– Akkor nem én voltam a hibás. Egy idióta leszorított… – nem fejezte be mondatát, mert a lány közbe szólt.

– Persze! Te meg voltál olyan idióta, hogy nem álltál meg – lépet ki a fülkéből, immár saját ruháiban, kezében az iménti ruhakölteménnyel és a hozzá tartozó kiegészítőkkel. Lassan az eladópulthoz lépett és rátette a kiválasztott ruhadarabokat. – Ezeket kérném.

– Rendben – mondta az idősödő nő, aki a tulajdonos lehetett. Szőkés haját kontyban fogta össze, sötétkék kosztümöt és világoskék női inget viselt. A ruhát gondosan összehajtotta és egy, a bolt márkáját jelző papírzacskóba rakta bele, majd a cipőt és a retikült is. – Ötszáz euró lesz.

– Tessék – rakta le az üveglapra a pénzt Lara. A csomagot kezébe vette, majd hátrébb lépett. – Köszönöm, és viszlát.

– Viselje egészséggel! – mondta még a nő, majd ő is elköszönt. – Viszlát!

Lara és Tom a járdán sétált, a nap időközben kisütött, így kellemes idő volt. Egy étterembe ültek be, mivel mindketten éhesek voltak már.

Fél órával később jóllakottan léptek ki a hangulatos vendéglőből, ahonnan a nem messze parkoló terepjáróhoz mentek. Mikor berakta Lara a sötét zacskót, Tom felé fordult.

– Ezt még meg fogom bánni – jelentette ki, miközben a slusszkulcsot a férfi kezébe ejtette, majd az anyós ülés felé ment. Tom, még egy kicsit nézte a kezében lévő tárgyat, majd ő is beült az autóba, amit hamar be is indított, hogy visszaérjenek a szállodába időben.

5. Meccs, szakítás, barátság, titkok...

Az eső lassan és egyenletesen hullót alá az égből, de ez nem akadályozta meg a foci lázban égő drukkereket, akik vagy a kivetítőn, vagy a stadionban nézték a meccset. Mindez nem számított, csak az, hogy megnézzék a mérkőzést. Azt a meccset, amit az egyik csapat megnyer, és egy lépést tesz a csoportból való továbbjutás felé.

Pár perce fújták meg a kezdést jelentő sípot, mely az egész pályát betöltötte éles hangjával. Ezzel kezdetét vette a kilencvenpercnyi csata. Már az első percekben megmutatkozott, hogy a spanyol csapat irányítja a mérkőzést, mivel náluk volt legtöbbször a labda. Az oroszok is próbálkoztak, de megnyilvánult a spanyolok ereje és tapasztalata.

Egy-egy megmozdulás után, a szurkolók hatalmas ordibálással hajtották a csapatot. Ennek nem sokára meg is lett az eredménye, kiszolgálták őket egy csodálatos góllal. A huszadik perc környékén egy jól irányzott átadással David Villa gólt lőtt az oroszok kapusának, Akinfeevnek. Mindezt a másik csatárnak, Fernando Torresnek köszönhette.

Hatalmas ovációval örvendeztette őket a közönség nagy része. Sokan azt hitték, hogy a gól után, majd a vezető csapat inkább a védekezésre koncentrál, de nem így történt. Ugyanúgy a támadó játékukat játszották, ezért sem volt unalmas továbbra sem a meccs.

Lara a díszpáholy egy hátsó sorában foglalt helyet. Nem zavarta ez, hiszen innen is tökéletesen látta a mérkőzést. Szerencséjére, ide nem esett be az eső, mert különben nagyon elázott volna.

Miután elköszönt Danieléktől, felrohant a szobájához és lepakolta a kezében lévő tárgyakat. Fehér bokazoknit és ugyancsak fehér sportcipőt vett fel, amin arany pipa volt, majd az asztalon lévő belépőkártyát magához vette és visszaindult a parkolóban hagyott autójához.

Amilyen gyorsan csak tudott, elindult Innsbruck felé, hogy ne késse le a meccs kezdetét. Szerencsére az autópályán nem volt dugó, így hamar megérkezett a Tivoli Neu stadionhoz. Még volt negyedórája, így vett magának egy üdítőt, majd a jegykezelőkhöz ment, ahol a nyakában lévő kártyát egy vonalkód olvasóhoz hasonló készülékkel nézték meg, utána egy biztonsági őr megmutatta a helyét.

Kicsit még várnia kellett, de már majdnem megtelt az egész aréna. Ezután meghallotta a hangos bemondón a kommentátor szavait, majd nemsokára a himnuszok következtek. Mindezek után a sípszó éles hangját hallotta, melyet sokszor hallott testközelből is. Sejtette, hogy a spanyoloknak könnyű lesz a mérkőzés annyiból, hogy egy tapasztalatlan ellenfél ellen kell kiállniuk, de sosem lehet tudni.

Előbbi feltevését igazolta a gól, mely egy kicsit fura volt számára, de nem ismeretlen. Egy csatár lepasszolja a másiknak, aki abból gólt is lő. Ő is sokszor passzolta le annak idején és általában, ugyanígy ünnepeltek.

Ajkai szélén akaratlanul is egy mosoly jelent meg a helyzet miatt, hiszen nem mindennapi látvány, hogy egy csatár lepasszolja a labdát társának. Tudta előre, hogy meg fogják tőle kérdezni, hogy miért nem volt önző, ahogy egy csatár szokott. Ezt régen tőle is sokszor megkérdezték, de mindig ugyanazt válaszolta.

A meccs egy középkezdéssel folytatódott, melyet az oroszok kezdtek. Próbálkoztak a másik kapufája felé haladni, de a hátvédek és a közpályások nagyon jól védekeztek. Az egész eddigi meccset a

Újabb húsz perc telt el, amit a támadások sokasága jellemzett. A látványos cselek, kapura lövések és a dalok, melyeket danolásztak a szurkolók pompás hangulatot adott a harmincezer férőhelyes stadionnak.

Sok helyzet adódott a hispánok előtt, melyet most ki is használtak. Egy remek kiugratás után, ismét a hálóba talált a hetes számú spanyol játékos, mindössze egy perccel a félidő vége előtt így pedig már két gólos volt az oroszok hátránya. Egy percnyi hosszabbítás után, a játékvezető megfújta sípját, amire a pályán lévő játékosok levonultak az öltözőkbe. Ki örömmel, ki keserűséggel.

Larában boldogan tudatosult a tény, hogy a csapat, melynek magában szurkolt, két góllal vezet. Gondolataiból a zsebében rezgő készülék rázta vissza a valóságba. Mikor kivette onnan és megnézte a kijelzőt, egy rejtett számú telefonról hívták. Mivel nem tudta, hogy ki, és mit akar, így felvette.

– Igen. Lara Hamilton vagyok – mutatkozott be. – Kivel beszélek?

– Az most lényegtelen – mondta a feltehetően férfi. – Pár perc múlva kapni fog néhány képet egy alkalmazottól. Azokat e-mailben is elküldtem. Viszlát.

– Várjon, ezzel… – már csak a hívás végi hangot hallotta. – …mit akar mondani?

– Elnézést. Ön Lara Hamilton? – kérdezte egy fiatal lány, akin az Eb hivatalos pólója volt, amire csak egy fejbólintással válaszolt. Az alkalmazott kezében egy nagy alakú boríték volt, melyet most felé nyújtott. – Ezt, önnek hagyták itt – amint átadta a borítékot, azonnal el is ment.

Lara, nem nyitotta ki a kezében lévő tárgyat. Csak maga elé nézet és gondolkodott. Gondolkodott, hogy vajon mi lehet a tasakban. Míg ezen elmélkedett, lassan a játékosok is visszatértek a pályára. Az éles síp hangja hozta vissza a valóságba. Ahogy látta, nem sok változás történ a csapatokban, figyelme ismét az ölében lévő borítékra terelődött.

Lassan kinyitotta és kihúzta képeket. Ha eddig nem volt megdermedve, akkor most azonnal lefagyott, mert a képeken nem más volt, mint Bryan és egy nő, aki nem ő volt, hanem egy barátnak mondott személy.

Végignézte a fotókat, melyek sorozatban készültek, így folyamatosan látta a mozzanatokat, mintha egy filmet nézne. Sokan a képek láttán fájdalmat éreztek volna, de ő nem érzet semmit, üres tekintettel figyelte a szenvedélyes csókokat.

Sok idő telt el a meccsből, így mikor visszarakta a képeket, egy sípszót hallott. Már csak egy táblát látott, amin a kilences szám volt kivilágítva, majd a tízes szám következet. Ez azt jelentette, hogy Fernando Torrest lecserélték és helyére Cesc Fábregas állt be.

Lara, mint egy gép, úgy állt fel és indult meg lassan a kijárat felé. Ugyanilyen lassan jött le a pályáról a kilences számú spanyol is, aki hatalmas tapsot kapott.

A hatalmas stadion felett még mindig esett, így annak parkolójában is. Egy fiatal nő lassan közeledett az autójához. Arcán semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, de belül tombolt. Valamiért nem fájt az neki, amit a képeken látott, de az, hogy nem mondta el sokkal jobban. Talán akkor most nem lenne ilyen állapotban?! Becsapva és átverve érezte magát. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen, vagy mit ne. Lassan beült a kormány mögé, majd a behúzott ajtóra támaszkodva arcára helyezte bal kezét. Próbált gondolkozni, de nem sok mindenre ment vele.

Ezért lassan elindította az Escaladét és visszaindult a hotelbe. Fejében gondolatok ezrei cikáztak, de egy épp értelmű sort sem tudott belőlük kirakni. Majd eszébe jutott, hogy e-mailben is kapott képeket, így úgy döntött, hogy ha visszaér, megnézi tényleg kapott-e levelet vagy sem.

Az autó lassan haladt Larával, hiszen most erre volt szüksége. Máskor már rég gyorsabban menne, de most csak a szürke utat és a szélvédőre cseppenő és onnan leguruló esőcseppeket figyelte. Ez valahol meg nyugtatta. Mellette a járművek gyorsan suhantak el és néha látta, hogy szidják lassúsága miatt, de amit nem hallott, nem vette magára.

***

Este kilenc óra körül járt az idő, a spanyol-orosz mérkőzésnek már rég vége volt és elkezdődött a svéd-görög mérkőzés. A hispánokkal teli busz lassan haladt szállása felé, benne sok-sok boldog játékossal és a stábbal, aki az edzéseken és meccseken segítenek nekik.

Mindenki mosolygott, hiszen megnyerték az első meccsüket. Sokan David Villa mester hármasát ünnepelték, hiszen ha első meccsükön valaki három gólt is lő, az már szép jövőt jelent az Eb-n. Mégsem osztozott mindenki ezen boldogságon, legalábbis belül nem. Nem értette, hogy miért cserélték le, hiszen ő még játszott volna, de az edző így döntött, és ezt neki el kellett fogadnia. Nem mindig az van, amit ő akar, egy csapatban játszott és mások is ugyanúgy a pályára akartak lépni, mint ahogyan ő.

Nemsokára a busz ráfordult a szállodához vezető útra. Már nem hangoskodtak, csak beszélgettek. Úgy tűnik, ők is elfáradtak, de ki nem, hiszen kilencvenpercnyi játék az nem kevés. Még azoknak sem, akik nem játszották végig ezt az időtartamot. Néhány perc múlva, a busz megállt a parkolóban. Utasai lassan szálltak le, majd csomagjaikért indultak. Mikor megkapták a sporttáskákat, a bejárat felé mentek, onnan pedig egyenesen a lifthez.

***

Néhány órája, még Lara is boldog volt, de mikor megkapta a fotókat, egy pillanat alatt eltűnt az. Nem értette meg még ennyi idő elteltével sem, hogy akkor miért nem szakított vele Bryan. Már lassan két órája annak, hogy felhívta valaki és közölte vele a tényeket, és egy e-mailben elküldte neki a képeket. Azóta is ezek az események járnak a fejében.

Miután visszaért a szállodába, azonnal a szobájába sietett. Amilyen gyorsan csak tudott, igyekezet, de így is elázott egy kicsit. Mikor bement, szerencséjére nem kellett sokat várnia a liftre. A gépezet lassan vitte fel a második emeletre, amivel csak kínozta a benne álló személyt. Az ajtók még rendesen szét se nyíltak, már kilépet a folyosóra. A kétszáztizes ajtóhoz lépet és remegő kezekkel nyitotta ki a bezárt bejáratott.

Miután becsukta maga mögött az ajtót, egyből a hálóba sietett és az ágyon pihenő laptophoz ment. Felnyitotta a fehér gépet és beindította, ami szintén is úgy viselkedett, mint a lift. Lassan. Mikor teljesen belépet a rendszerbe, Lara, amilyen gyorsan csak tudott, e-mailjeit nézte meg, ahol egy kis ikon jelezte, hogy új levele érkezett.

Egy időre elmerengett. Már nem tudta, hogy mi lesz a következő lépése, miután megnézte a levelet. Rákattintott a jelre, mely egyből behozta az új irományt. A meglepődés már arcán is észrevehető volt.

A képek, amiket látott, nem azok voltak, amit készen kapott meg, de ezen is azzal a nővel volt, csak annyi a különbséggel, hogy a helyszín változott. Valamiért az a szoba érdekelte, ahol az ablakban álltak, túl ismerős volt neki. Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte őt a felismerés, a saját New York-i villája, és a saját szobája van lefényképezve.

A telefon ütemes csengőhangja rázta vissza. A kijelzőn újra egy rejtett számot látott. A füléhez emelte a készüléket és megnyomott egy gombot.

– Gondolom, már megkapta a borítékot – jelentette ki egyszerűen a férfi.

– Miért? Miért küldte el ezeket nekem? – kérdezte az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Hogy miért? – visszakérdezett. Rájött azonnal, hogy Lara még nem tudja felfogni a dolgot, ha ez bekövetkezik, akkor az fogja érdekelni, hogy ki és miért küldte el a fotókat. – Szerintem, így lesz jobb magának.

– Ki maga? – újra rákérdezett kilétére, viszont valahol érezte, hogy nem fog választ kapni.

– Egyszer mindent meg fog tudni – válaszolta az ismeretlen. Ő tudta, hogy az-az egyszer nemsokára el fog jönni. – De addig is, inkább élvezze az Eb-t.

Már csak ezt hallotta, majd a jól ismert búgó hangot. Kezét leeresztette és próbált gondolkodni. Mivel újra a képre tévedt tekintette úgy döntött, hogy ha a vőlegénye nem tette meg ezt a lépést, ő megteszi. A továbbküldési funkciót választotta, majd írt mellé egy kis szöveget.

Remélem, jól éreztétek magatokat az én ágyamban.

Majd elküldte Bryannek. Nem várta, meg míg a férfi felhívja, hogy mi is ez az egész. Újra a telefonért nyúlt és a számát tárcsázta.

– Szia, drágám. Miért hív… – nem tudta befejezni, mert közbe vágtak.

– Gondolom, most is, ott van! – jelentette ki, de belül ordította.

– Mégis ki? – kérdezett vissza a férfi.

– Ezt neked kellene tudnod – válaszolta nem éppen kedves hangnemben Lara. – Nekem van egy tippem, és szerintem nem is tipp, hanem tény. Remélem, most nem az én házamban hancúrozol Megannel.

– Mégis miről beszélsz? Talán, valahová beverted a fejed, hogy ilyen baromságokat beszélsz? – már valahol érezte, hogy lebuktak. Most is a szőke hajú nővel volt, aki mosolygott rá. Ott hajolt felette és közben a szemeibe nézve beszélt Larával.

– Ennyire ne néz hülyének! Nézd meg az e-mailjeidet, egy levelet kapsz tőlem, aminek a csatolt képein ti ketten vagytok – mondta, miközben az erkély ajtó felé sétált. – Nehogy le merd tagadni, mert nem fogok hinni neked!

– Honnan vannak ezek? – kérdezte meg, miközben megnézte a képeket. Most már tudta, hogy vége mindennek. Fogalma sem volt, hogy mit akar Larától, de nem akarta, hogy szakítsanak. A lelke legmélyén még szerette a lányt, de mégis megcsalta, ráadásul a nő, akivel most is együtt volt barátja és csapattársa a lánynak.

– Az lényegtelen – mondta nyugodtan. Az ajtót kinyitotta, így érezte a friss eső illatát, mely megnyugtatta, de nem csak az illat, hanem az is, hogy most jött rá, hogy ő már rég nem szerette a férfit. Ugyan fájt a tény, hogy már régóta megcsalja, de a tudat, hogy most újra szabad lesz hazugságok nélkül, megnyugtatta. – A lényeg az, hogy holnap estig minden holmidat pakold ki a házamból. Ha pedig nem menne, akkor majd Joey segít és végül még annyit, hogy köztünk mindennek vége.

– Lara, ezt nem teheted. Ezek a képek olcsó trükkök – próbált még utoljára védekezni a szakítás előtt.

– Holnap estig van időd. Szia! – mondta befejezésként, majd kinyomta a beszélgetést.

Tovább nézte a hulló cseppeket, melyek sokasága hullott alá az égből. Érezte, ahogy kezében megrezdül a telefon, de nem foglalkozott vele, látatlanból is tudta, hogy kihívja. Egy könnyed mozdulattal kinyomta újra, még rá se nézet a készülékre. Utána eszébe jutott, hogy beszélnie kéne Joeyval, hogy nézzen rá Bryanre, nehogy valamit tönkretegyen, vagy olyat vigyen el, ami nem az övé.

– Szia, Joey. Lara vagyok – szólt a telefonba.

– Szia. Mi újság az Eb-n? – kérdezte vidáman a férfi. Majd gyorsan folytatta. – Valami baj van?

– Baj nincs. Csak holnap, vagy még ma Bryan, elviszi a holmijait. Megkérhetnélek rá, hogy figyeld, hogy mit tesz? – mondta el gyorsan a hívás okát.

– Rendben – felelte. – Miért költözik ki?

– Majd később elmondom – nem volt kedve erről beszélni. – Mennem kell. Szia.

– Szia – köszönt el a férfi is.

Joey volt az egyik legjobb barátja, akiben megbízott, az életét is rábízta volna. Már rég tudta, hogy annak idején jól döntött, amikor felvette őt sofőrnek és testőrnek. Bár szeretett vezetni és nem is kellett még megvédeni eddig, de a tőle hat évvel idősebb férfi sok mindenben segített neki. Ennek köszönhető, hogy hamar összebarátkoztak és megbíznak egymásban.

Az erkélyajtót becsukta, majd a bejárat felé, vette a célját. Úgy döntött, lemegy enni valamit. Mikor bezárta az ajtót, mintha minden ereje elszállt volna, lábai megremegtek. Nem messze leült egy faragott, kétszemélyes pamlagra.

A fa aprólékosan volt megmunkálva, sötét színű lakk réteg volt rajta, ami illet a vörös huzathoz, mely a szivacson volt. Ezt körbe egy fakeret vette körül, ami ki volt faragva. Mikor leült, karjait térdére támasztotta, fejét, pedig tenyerei közé helyezte, és lefelé nézet. Ekkor minden megszűnt számára. Nem hallotta a csörgő és rezgő telefont, amit maga mellé rakott le, csak a gondolataival volt elfoglalva és az elmúlt órák eseményeire gondolt.

Már órák óta ült a talajt bámulva, a mobilt egyszer sem vette fel, vagy kapcsolata ki. Ott dalolt mellette, mintha a rádióból szólna a dallam. Ezt, az aktuális dalnak köszönhette, melyet a rádiók játszottak. Úgy ahogy a telefont, a liftből kiszálló játékosokat sem vette figyelembe.

A felvonóból kiszállva mindenki ment a saját szobája felé, de közben figyelték, hogy honnan jöhet a zene. A sötétben nem látták meg a nőt, amint ott ül teljes homályban, azonban volt valaki, aki észrevette. A telefon világítására figyelt fel, mely próbálta felhívni magára tulajdonosa figyelmét. Lassan odasétált és megszólalt.

– Elnézést, kisasszony. Szól a telefonja – mondta mély hangján. Lassan felnézet a felé magasodó férfire, majd a mobilra. Egy szó nélkül kinyomta azt, és felállt.

– Mi lett a végeredmény? – kérdezte meg, ami meglepte a férfit. Mikor a szürke tekintetbe nézet, olyan szintű ürességet látott, amit még soha. Talán ezért sem válaszolt egy ideig.

– Négy-egy a javunkra – válaszolta kicsi késéssel.

– Gratulálok! – mondta egyszerűen Lara, majd a lift felé indult. Az ajtónál álló férfi a zárt akarta kinyitni, amikor egy újabb kérdést kapott. – Ha ez a meccs egy szimpla edzésen történt volna, akkor is lepasszolja?

A kérdés hallatán visszafordult a nő felé, aki háttal állt neki. Fogalma sem volt, hogy mit mondjon, majd már csak azt látta, hogy újra elindul, és vissza sem néz, és nem mond semmit. Visszafordult és kinyitotta a zárt, majd belépet a sötétségbe borult szobába.

A telefon újra megszólalt Lara kezében. Mivel már elégé unta a dolgot, hogy nem tud leszakadni róla a férfi, így miután megnézte a kijelzőt, felvette azt.

– I hate you – hallhatta Sergio Ramos. A mondat hallatán, a mellette elhaladó nő után nézet. Nem értette, hogy miért mondhat valakinek ilyet, bár a tekintette mindent elárult, ezért megértette, hogy ezt mondta.

Őt is meglepte az üres tekintett, mely más megvilágításba helyezte az arcát. A reggeli kedves, vidám és boldog helyett, most egy megtörtet látott, ami nem állt jól neki, legalábbis szerinte nem, de ezt, csak ő gondolta így.

Nem állhat oda egy ismeretlenhez és mondhatja neki, hogy ne legyen szomorú. Még a végén hülyének nézné az amúgy csinos nő, aki tetszett neki. Ezért folytatta útját a kétszázkilences szoba felé, ahol egyik legjobb barátja lakott.

***

Egy szoba falán hatalmas csattanással adta meg magát egy mobiltelefon. A fekete-piros készülék több ezer darabra tört szét. Nem is csoda, hiszen tulajdonosa munkájához hozzá tartozik, hogy a lehető legerősebb dobásokat tudjon produkálni, ami elég messziről a kosárgyűrűbe talál.

A dobó, most kicsit zilálva állt, úgy ahogy abban a pillanatban, amikor eldobta a telefont. Miután összeszedte a darabokat, az erkély felé vette útját. Útközben, a komódon lévő üveget és poharat magához vette, és az aljára töltött egy keveset. Kint még mindig esett.

Lara, miután a lift segítségével megérkezett a földszintre, az étterem felé vette útját, ahol egy asztalnál ült néhány szakember. Nem foglalkozva velük, csak a pulthoz lépet, ahol a csapos épp poharakat mosott el.

A férfi legnagyobb döbbenetére egy üveg Jack Daniel’s whyskit kért és egy poharat. Nem volt alkoholista, csak néha egy-egy pohárral megivott, hogy megnyugodjon. Most csak erre volt szüksége. Mikor megfordult, a kezében lévő pohárral és üveggel visszaindult a lifthez.

Most pedig az erkélyen áll, kezében a pohárral. Ez az első, amit az üvegből öntött. Fogalma sem volt, hogy miért vágta a falhoz a készüléket, egyszerűbb lett volna kikapcsolni, de akkor nem gondolt erre.

Lassan a kőkorláthoz lépdelt és a pohárban lévő italból kortyolt egy kicsit, majd lerakta a korlát tetejére, és a bal ujján lévő gyűrűt nézte. Eddig eszébe se jutott, hogy már jegyesek voltak lassan egy éve és most mindennek vége.

Legbelül nem merte beismerni magának, hogy nem is bánja annyira, hogy vége. Ujjáról lehúzta az ékszert, és egy ideig a tenyerében forgatta. Egy újabb korty után, elhajította. Az éj sötétjében nem látta, hogy hova esik, de nem is bánta. Ahogy azt sem vette észre, hogy jobb kezében túl erősen fogja a poharat, amiben még bőven volt a márkás italból. Már csak a repedést, és a törés hangját hallotta. A szilánkok ezer darabjai hangosan csattantak a földön.

– A fenébe! – kiáltott fel. Néhány üvegdarab megvágta tenyerét. Szerencsére nem voltak mélyek, ahogy nézte, majd megfordult és visszament a szobába, hogy bekötözze sebeit.

Ő nem tudta, de a másik szobában lakó férfi látta az egész jelenetet. Mikor a pohár széttört a nő kezében, azonnal a fürdőbe ment. Onnan elővette az elsősegély csomagot, majd kilépet a folyosóra és a mellette lévő ajtón kopogott.

Lara, próbálta kitisztítani a vágásokat, de bal kézzel nem volt olyan egyszerű. Magában átkozta Bryant. Tudta, hogy ezért csak ő a felelős, de könnyebb volt őt szidni, minthogy beismerni magának, hogy most mit is tett.

Pár pillanat múlva, kopogásra lett figyelmes. Nem tudta, hogy ki lehet az, hiszen Danielék már rég elmentek, és nem is kért semmit. Lassan felállt a fotelból, ahol ült, és az ajtó felé vette útját.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte meg, miközben bal kézzel, kinyitotta a bejárati ajtót, mikor azonban meglátta, hogy ki áll előtte, meglepődött. Fogalma sem volt, hogy mit akarhat tőle a játékos.

– Ezt inkább nekem kéne kérdeznem – válaszolt, amire a nő szemei még jobban szétnyíltak, amit látva elmosolyodott. – Láttam, amikor megvágta a kezét a pohár, és gondolom, hogy bal kézzel nem egyszerű bekötni a jobb kezét.

Nem kapott semmilyen választ, csak jobban kitárták előtte az ajtót, majd belépet a világos színű szobába. Nem nézet nagyon körbe, hiszen minden ugyanúgy nézet ki, mint a többi szobában, kivéve azt, hogy itt csak egy hálószoba volt, nem kettő, de amikor az egyik fotelben, két dobozban a hivatalos Eb labdát és egy kosárlabdát látott, megdöbbent. Nem hitte, hogy ennyire szereti a nő a focit. Bár, amikor látta azt a sok belépő kártyát, már sejthette volna.

Larát leültette az asztalra, míg ő a kanapén foglalt helyet, így pont egy magasságban voltak. Az asztalon már volt egy törölköző, melyen volt néhány kisebb vérfolt. Óvatosan megfogta a jobb kezét alulról, majd elkezdte letörölni a friss vért, hogy jobban lássa a vágásokat. Miután végzett, az asztalon lévő fertőtlenítőért nyúlt, amit már kiraktak.

– Egy kicsit csípni fog – szólalt meg a beálló csendben.

Lassan tette az átitatott anyagot a sebre, és annál is óvatosabban kezdte el húzni a tenyerén azt. Várta, hogy mikor hall már valamilyen fájdalomra utaló hangot, de csalódnia kellett. Nem hallott semmit és ezen meg is lepődött, hiszen más nő, ilyenkor már legalább felszisszent volna, de ő meg se mukkant.

Fél szemmel felnézet, és amit látott még jobban meglepte, mert a lány arcán semmi sem látszódott. Úgy látszik, bírja a fájdalmat. Visszatért a sebekhez, amikre rakott egy-két gézlapot. Mindezek után, elkezdte bekötözni. Lassan tekerte a keze körül és próbálta nem túl szorosra húzni az anyagot.

– Készen van.

– Köszönöm, Fernando – felelte miközben az őt vizsgáló szemekbe nézet. Egy különös érzés vette hatalmába, de nem értette azt. Olyan érzése volt, mintha már találkoztak volna, de tudta, hogy ez lehetetlen. Sose találkoztak eddig. Hiába, az érzés nem múlt el. Sőt! Minél tovább nézet a sötét barna szemeket, annál jobban erősödött.

– Szívesen. De máskor, inkább a poharat is dobja ki – mondta mosolyogva. Próbálta jobb kedvre deríteni egy kicsit, ami sikerült is.

– Annyira öreg nem vagyok, hogy magázni kelljen – felelte somolyogva Lara. – Amúgy, nem szokásom azzal versenyezni, hogy milyen hamar tudom összetörni a poharat – kezet nem nyújtott, hiszen az nem lett volna jó ölelt, így csak bemutatkozott. – Larának hívnak.

– Nos, az enyémet, ahogy látom, tudod – felelte, miközben felállt. Megvárta, míg a lány is feláll, majd a felesleges áthozott elsősegély csomaggal együtt, az ajtó felé vette útját. – Most már mennem kell. Nem tudom biztosra, de akkor nem igen passzoltam volna le a labdát.

– Értem – mondta Lara azután, hogy rájött, mire is mondja a csatár. – Viszlát.

– Viszlát – köszönt el Fernando is, majd visszament a szobájába.

Lara sokáig gondolkozott az érzésen, melyet akkor érzet, amikor a barna tekintetbe nézet. Tudta, hogy lehetetlen az, hogy ismeri, hiszen még sose találkoztak. Majd gondolatait elnyomva magában, a hálóba ment, onnan a fürdőbe, hogy egy kiadós fürdőt vegyen.

4. Vihar előtti csend...

Felvett egy kényelmes strandpapucsot, melynek talpa kemény szivacsból, pántjai pedig szövetből készültek. Még magához vette a slusszkulcsát és a napszemüvegét, majd elindult a bejárat felé. Útközben felrakta fekete lencséjű szemüveget, hogy ezzel eltakarja a szemeit. Fogalma sem volt, hogy kik szálltak meg rajta kívül itt és ezért nem akarta, hogy felismerjék. Maga után behúzta az ajtót, majd be is zárta. Lassan megindult a lift felé, és megnyomta a hívó gombot. Várakozás közben mellé állt valaki. Biztos volt abban, hogy ő is a liftre vár. Kis váratva ki is nyílt az ajtó, amin mindketten beléptek.

– A földszintre? – kérdezte meg a másik utastól.

– Igen – válaszolta. A hangján hallatszott, hogy akcentussal beszéli az angol nyelvet. De Lara nem foglalkozott vele sokat, és megnyomta a gombot.

A gépezett egy pityegéssel jelezte utasai számára, hogy megérkeztek, és nem sokára ezt igazolták a szétnyíló ajtók is. Lara a recepcióhoz ment, ahol egy másik nő állt már. Fekete haja rövidre volt vágva. Zöld tekintetével a most érkezőket nézte.

– Elnézést, megkérdezhetném, hogy hol van az étkező? – kérdezte Lara a nőtől.

– A háta mögött. Csak egyenesen kell menni a folyosón és ott is lesz – válaszolta kedvesen.

– Ha reggeli után bejelentkezem, úgy megfelel? – tette fel az újabb kérdést.

– Persze. Ráér még vele, hiszen maga az egyetlen külsős vendég a csapaton kívül – felelte, miközben valamit kereset a gépen.

– Rendben. Köszönöm! – mondta Lara.

Megfordult és elindult a folyosón, amit mutattak neki. A világossárga falakon festmények voltak, a padlón a szőnyeg pedig piros színű volt. Egy kétszárnyas fa ajtó előtt állt meg, amiben üveglapok voltak. Lassan lenyomta a rézkilincset és belépet a helyiségbe, majd körülnézet. Még nem volt senki sem a már-már étteremnek beillő teremben. A napszemüveget feltolta a fejére, hogy jobban láthassa a környezetet. Sok asztal helyezkedett el a térben. A székekbe párnákat is raktak, hogy még kényelmesebbek legyenek. Itt is egy hatalmas faltól falig ablak helyezkedett el, amit a meleg idő miatt kinyitottak, és akár a teraszon is lehetett enni. Néhol látott egy-egy növényt, ami feldobta a hangulatot. Amikor belépet a helységbe, egy pincérnő jött felé. Fehér női inget és fekete szövet rövidnadrág volt rajta, előtte pedig egy fehér kötény. Barna haját összefogta egy laza kontyban, hogy ne zavarja munka közben.

– Jó reggelt. Reggelizni jött? – kérdezte meg. Nem tudta, hogy ki lehet az érkező, így feltette kérdését.

– Igen – válaszolta egyszerűen Lara.

– Akkor kérem, foglaljon helyet, és mindjárt felveszem a rendelését – mondta, már lazábban.

– Rendben – felelte még a távozó nőnek. Oldalra pillantott, ahol egy állványt látott, ami tele volt sportújsággal. Kivett egyet a maiak közül, ami angol nyelvű volt. Egy távol eső asztalhoz sétált, ami az elhúzott ablak mögött helyezkedett el. Lassan a pincérnő is visszaért.

– Mit hozhatok reggelire? – kérdezte meg, mikor odaért.

– Két szelet pirítóst és egy kis teát – válaszolta, amit a nő egyből felírt.

– Rendben. Még valamit? – tette fel szokásos kérdését.

– Köszönöm, nem – mondta, és széthajtotta az újságot.

Még mielőtt elkezdte volna olvasni, fejéről levette a szemüveget, és az asztalra rakta. Majd végleg belemerült az olvasásba. Az sem vette észre, hogy lassan megtelik körülötte az étkező. De őt sem vették észre, hiszen egy kintebbi részen ült, míg a nagy társaság a bentebb eső részeken foglalt helyet. Először nekik vitték ki a reggelit, mivel nekik meg volt rendelve már előre. Miközben hordák ki nekik a reggelit, egy telefon megszólalt. Mindenki a sajátját nézte, mert azt hitték, hogy az övék szól, de tévedtek. Lara tudta, hogy az övé szól, így lassan elővette a zsebéből a készüléket és felvette. Közben az újságot az asztalra rakta, majd összehajtotta.

– Szia, Tom! – köszönt a telefonban. Érezte, hogy sokan figyelik őt, de nem láthatta, mivel háttal ült és a teraszt nézte.

– Szia, Lara. Mi újság? – kérdezte a hívó fél. Évek óta ismerték már egymást. Barátok voltak, bár sokak szerint több is, de mindketten cáfoltak ezt, mert nem volt igaz.

– Semmi különös – válaszolta a kérdésre. – Mikor jössz?

– Reggel fog érkezni a gépem. Olyan nyolc körül száll le – mondta Larának.

– Most azt várod, hogy kimenjek érted? – kérdezte. Ekkor megjelent a pincérnő és hozta a reggelijét. – Köszönöm.

– Jó lenne. De mit köszönsz meg? – a kérdés hallatán a fiatal nő megforgatta a szemeit.

– Neked semmit. Most hozták ki a reggelimet. De sokkal jössz, majd ha ki megyek eléd – felelte majd ivott egy korty teát. – Ha már itt tartunk. Hol fogsz megszállni?

– A francba…

– Azt ne mond, hogy elfelejtetted! – már tudta előre, hogy mi lesz a válasz, így felkuncogott.

– De. Pontosan – még mindig magában mérgelődött, amin Lara jókat mosolygott.

– Még szerencse, hogy a belépők nálam vannak – nem bírta megállni, hogy ne cukkolja a srácot.

– Á! Szórakozz csak nyugodtan. Majd holnap meglátom, mit fogsz tenni, ha ott leszek – mondta morcosan. Mindketten tudták, hogy emiatt nem sértődik meg a másik. Ilyen ártatlan szurkálódások már alapvetőek voltak számukra.

– Oké, akkor kiélvezem az utolsó napomat. De most le kell tennem. Éhes vagyok – jelentette ki egyszerűen. – Szia.

– Szia. Akkor a reptéren várlak – Lara még a telefonon is keresztül tudta, hogy most az a jellegzetes mosoly bujkál meg az arcán.

A készüléket kirakta az asztalra, majd elkezdte megenni a pirítóst. Még alig kezdet bele reggelijébe, amikor megszólalt a másik telefonja. Bosszankodva vette ki a zsebéből és egy könnyed mozdulattal, elhallgattatta. Ha eddig nem tudatosult benne, hogy nincs egyedül akkor most már tudta, hogy rajta kívül még vannak az étteremben.

Miután végzet a pirítóssal, a maradék teát is megitta. Ekkor a pincérnő jött asztalához, hogy elvigye az üres tányért és csészét. Mielőtt felállt volna, megmondta a nevét és a számlájára íratta reggelijét. A napszemüveget visszarakta szemei elé, összeszedte az asztalon lévő mobilokat és slusszkulcsot, majd elindult a terasz felé.

A fehér kavicsos utat vizsgálta, mikor észrevette oldalt a hatalmas buszt. Még a fekete lencséken keresztül is látta a színeket. Igaz sokkal sötétebb volt a piros és sárga, de jól kivehetők. Valamiért kissé zavarta, de abban biztos volt, hogy a fotósok, így békén fogják hagyni. Lassan elérte terepjáróját, és egy mozdulattal kioldotta a riasztót, majd kivette sporttáskáját. Miután bezárta a járművet, visszaindult a szállodába. Biztos volt benne, hogy furcsa látványt nyújthat a táskával a vállán, mert sok játékos őt figyelte. Magában hálát adott magának, amikor lehozta magával a napszemüveget. A fapulthoz sétált, ahol nem csak ő állt.

– Elnézést! Akkor bejelentkezhetnék, ha végzet? – kérdezte Lara, miután lerakta válláról a táskát.

– Egy pillanat, és végzek – mondta a fekete hajú nő. Visszafordult a vele szemben álló férfihez, és spanyolul tárgyalt vele tovább.

– Csak nem a híres Lara Hamiltont látom, aki a New York-i Liberty csapatban játszik?- kérdezte egy ismerős hang.

– Ez a hang túlságosan is ismerős. Ha nem tévedek Daniel Duquesne – mondta, miközben megfordult és szembe találta magát az ismerős arccal. Majd közelebb léptek egymáshoz és megölelték a másikat. – Nem tudtam, hogy itt leszel?

– Nem is kérdezted – válaszolta a kérdésre, majd hátrébb lépet. – De kérdésedre a válasz a pult mögött van, és most társalog egy vendéggel. Gondolom, nem kell bemutatnom, hogy ki a játékos, csak a hölgyet. Sajnos ezzel még várnunk kell, míg befejezi a dolgát.

– Nagyon vicces! Már ha úgy is itt vagy, be szeretnék jelentkezni. Te, pedig meg tudod ezt tenni – mondta, miközben a fekete hajú férfit a pult felé tolta. – Még ma szeretnék eljutni a városba, és egy sportboltba is. Úgyhogy, igyekezz!

– Igenis, őrmester – felelte, miközben a magas bútor mögé ment. – Melyik szoba a tiéd?

– A kettőszáztizes – mondta, miközben lerakta a szemüveget. – Remélem, még ma végzel.

– Ha siettetsz, attól még nem fogok gyorsabban haladni – jelentette ki Daniel, miközben egy lapot rakott Lara elé meg egy tollat. – Itt írd alá. Gondolom, végig maradsz?

– Hát, úgy tervezetem – mondta, miközben visszaadta a már-már fekete szemű férfinek a lapot. Karján a felsője ujja felcsúszott a nyújtás közben, így láttatni engedte az azon lévő tetoválást. Érezte, hogy a mellette álló férfi a feliratot nézi. Másik kezével visszahúzta az anyagot, majd tovább beszélgetett Daniellel. – De ha olasz – német döntő lesz, akkor megyek haza. Te is tudod, hogy nem nagyon szívlelem őket.

– Ha nem ezt mondtad volna, nem is ismernék rád. Bryan nem jött? – kérdezte meg, miközben figyelte Lara tevékenységét.

– Te is tudod, hogy ő nem szereti a focit – válaszolt, miközben a feje tetejére rakta a napszemüveget. – De Tom holnap jön. Vele lehet nézni a mérkőzéseket.

– Értem – mondta. Az asztalon, ahol a monitor helyezkedett el, volt egy csomag, ami a lány nevére szólt. Elvette onnan és odaadta neki. – Azt hiszem, ez a tiéd.

– Azt hittem, már sose adod ide – jelentette ki morcosan. Mindketten tudták, hogy nem veszi komolyan ezt a másik, csak viccnek. - Na, akkor nézzük, hogy jó meccsekre foglalt-e helyet apa?!

Kibontotta a nagy alakú borítékot, ami barna papírból készült. Rengeteg nyakba akasztós belépő kártya esett a pult tetejére. Elkezdte válogatni őket, míg Daniel a gép előtt ült és beiktatta őt a szálloda főkönyvébe, mely már a számítógépen volt elérhető.

– Ma melyik meccsre mész ki? – kérdezte a férfi, közben felnézet Larára.

– A spanyol-orosz mérkőzésre. A svédeket meg a görögöket se kedvelem – válaszolta a kérdésre, miközben még mindig válogatta a belépőket. – De a pálmát még mindig a németek és az olaszok viszik.

– Ha jól emlékszem, Tom a Bundesligában játszik. Nem? – tette fel újabb kérdését.

– De, jól emlékszel – felelte. – Ezért vagyok köteles kimenni a német meccsekre vele.

– Hát, azt meg fogom nézni, hogy te kimész rájuk – mondta nevetve. – Azon gondolkodtál már, hogy mi lesz, ha a német csapat lesz az egyik döntős?

– Még nem, de mivel az lesz az utolsó mérkőzés, arra kimegyek – felelte. Megnézte a borítékot, amire rá volt írva a kártyák száma. Így elkezdte megszámolni. – Mind meg van.

– Nos, szeretném bemutatni a barátnőmet, Nicolet – ölelte át az oda lépő nőt. Megnézte őket és megállapította, hogy összeillenek. Míg Danielnek sötét barna, addig a lánynak zöld szemei voltak, mely boldogságtól csillogtak. Az eddig mellette álló férfi elment, így már csak ő állt a pultnál.

– Örvendek – nyújtott kezet a fekete hajúnak.

– Szintúgy. Már hallottam rólad – mondta kedvesen.

– Remélem, nem rosszakat – felelte ugyanolyan hangszínben.

– Úgy ismersz engem, hogy egy állandó vendégről rosszat mondanék? Ezt megjegyeztem – mondta morcosan Daniel.

– Nem is kell figyelembe venni – mondta Nicole. – Mindig ezt teszi.

– Tudom. Már egy párszor eljátszotta – felelte Lara. – Lehetne egy kérdésem?

– Természetesen.

– Az egyik barátom, Tom elfelejtett szállást foglalni magának. Az lenne a kérdésem, hogy nem lenne-e baj, ha pár napig a kanapén aludna? – tette fel a kérdést.

– Rendben – válaszolt a nő. – De kaphat egy szobát is, mivel rajtad kívül csak a csapat van a szállóban.

– Inkább ne! – mondta gyorsan Lara. – Két napnál tovább nem nagyon bírom elviselni. Inkább keresünk egy másik szállodát, ahol nyugodtan tud aludni.

– Értem.

– Én most megyek. Még ezt felviszem, aztán bemegyek a városba – vette közben vállára a táskát. Majd a lift felé vette útját. – Sziasztok.

– Szia – köszöntek el egyszerre.

Szerencsére nem kellett sokat várnia a liftnél, mivel már hívták. A napszemüveget újra szemei elé hajtotta, majd belépet a megérkező személyszállítóba. Bent a férfi nyomta meg a gombot, de nem kérdezte meg, hogy melyik emeletre megy. Ezen csodálkozott, de amikor meglátta a mellette álló személyt, el is múlt az. A reggeli utastársa volt az, így nem kellett újabb kérdést felrakni.

Mikor megállt a gépezet és kiszálltak, újabb csodálkozás vette uralma alá Larát, mely arcán nem látszódott. Az ajtajához lépet és a kulcsot kereste az zsebében, amikor észlelte, hogy a mellette lévő ajtót kinyitják. Azt hitte, hogy lakója most jön ki, de tévedett. Most nyitotta ki a férfi a liftből, akit azonnal felismert. Úgy látszik egy Angliában játszó játékos a szomszédja, aki ráadásul még a kedvenc csapatában is játszik.

Kinyitotta az ajtót, majd belépet rajta. A vállán lévő csomagot lerakta az előszobában, mely egybe volt kötve a nappalival. A borítékot az asztalra rakta, utána leguggolt a táskához, és szétcipzárazta. Megnézte, hogy mik vannak benne, mivel mikor belerakta az edzéshez szükséges dolgokat, már eléggé álmos volt. Így nem tudta, mit rakott el és mit nem. Talált benne egy szürke pulóvert, ami bő volt rá. Két fekete rövidnadrágot, futócipőt, olyan cipőt, melyet kosarazásra használt, de még sem kosárcipő volt. Volt még két melegítő szár, törölköző, kosaras nadrág, atléta és póló a táskában.

– Remek! Mindent elraktam ahhoz, hogy edzek, de labdákat már nem – saját magát szidta. – Most még vehetek azt is.

Szemeit forgatva állt fel és indult az ajtó felé. Útközben megnézte a mobilját, hogy nem hívták-e újra, de az nem jelzet semmit. Ezután bezárta maga mögött az ajtót, majd a kulcsot a zsebébe rakta és elindult a lift felé. Nem várt senki sem a gépre, így megnyomta a hívó gombot, majd hátrébb lépett és várt. Időközben még csatlakozott hozzá egy-két játékos, akik vidáman társalogtak. Fejét feléjük fordította és elmosolyodott rajtuk. Eszébe juttatta azokat az időket, amikben még a csapatával volt valamilyen rangosabb kupán és olyankor mindig boldogok voltak. Arcán a mosoly sokáig látható volt. Lassan beszállt a liftbe, majd megnyomta a földszintre jutató gombot. A falnak dőlve várta, hogy megérkezzenek.

Mikor az ajtó szétnyílt, ő lépet ki elsőnek. A recepción leadta a kulcsokat. Innen egyenesen a kijárat felé vette az útját onnan, pedig az autója felé. Miután feloldotta a riasztót, félig felnyitotta a csomagtartót, hogy megbizonyosodjon arról, hogy tényleg nincs-e nála valamilyen labda, de nem volt hátul egy sem. Visszacsukat az ajtót és elindult a kocsi elejéhez. Útközben látta, hogy nem csak ő készül elmenni. A nem messze álló busznál gyülekeztek. Mindenkinél sporttáska volt, melyben feltehetőleg az edzéshez szükséges ruhák voltak. Lassan beszállt az autóba és zsebeiből kirakta a telefonokat, majd elővette a slusszkulcsot. Szemei elől a napszemüveget lerakta, a rádió felé hajolt és elkezdet keresni egy adót. Nem talált egyet sem, így újra berakta a tegnap hallgatott CD-t és nemsokára felcsendült a Rockstar. Erre sokan felfigyeltek, hiszen kissé hangos volt a zene. De ezután még nagyobb figyelem övezte a járművet. Nem hétköznapinak mondható egy amerikai rendszámú autót látni, de az, ahogy tulajdonosa elhajtott vele… Hát, az sem volt mindennapi.

***

Az idő már délután felé járt. A hatalmas szálló most ürességtől kongott. Csak néhány alkalmazott járkált a hatalmas épületben. Felette szürke felhők gyülekeztek, melyek nem ígértek jót. A parkolóban egy ezüstszürke autó állt meg. A sofőr lassan szállt ki a kocsiból, miután megtette ezt, a csomagtartóhoz sétált, amit fel is nyitott. Onnan kivett két szatyrot. Míg az egyiken egy pipa, addig a másikon három fehér csík volt. Még mindig volt mit kivennie, ami nem más volt, mint egy kosárlabda. Nagy nehezen lecsukta a felnyitott ajtót, majd lezárta az autót, és elindult a szálloda bejárata felé. Pont akkor lépet ki az üvegajtón Daniel és Nicole.

– Sziasztok – köszönt nekik Lara.

– Te jó ég! Látom, találtál egy sportboltot – jelentette ki a férfi. Kijelentésére mindhárman elmosolyodtak.

– Nem tehetek róla. Mikor bementem, még nem volt semmi. Egy kosár és egy focilabdát akartam venni – felelte ártatlan arccal. - De miután felismertek, nem hagytak békén. Így kaptam ajándékba még egy hivatalos Eb labdát.

– Ennyit arról, hogy pihenni jöttél. Már az első napon felismertek, és még nem is voltál a meccsen – mondta a sötétbarna szemű, akin most egy napszemüveg volt. – És mivel a díszpáholyba szól a jegyed, így még jobban fognak figyelni.

– Ne is mond! De most már megyek. Még van pár tenni valóm és lassan indulnom is kellene – nézet a karján lévő karórára. – Sziasztok, majd még beszélünk.

– Szia – köszöntek el a távozó lánytól. – Remélem, még az újságírók nem tudják, hogy itt van!

– Ugyan Nicole! Szerintem már néhányan tudják – mondta kedvesének Daniel. – Sőt, ha Tom vele lesz, akkor az újságok még többet cikkeznek majd róluk. De ne aggódj, mert már megszokta, és csak nevet rajtuk.

– Értem. De az apjának megígértem, hogy ide nem jutnak be a fotósok…

– Szerintem, ő is tudta, hogy ez lehetetlen, mivel elég híres a lánya, és nem egy híres ismerőse van – vágott a lány szavába. Majd magához ölelte és elindultak az autója felé. – De most már menjünk.

***

Lassan este hat órát mutat az ódon templom óramutatója. Innsbruck belvárosában foglal helyet, ezzel elérve, hogy a város szívének is lehessen nevezni.

Most mégis öreg harangjának hangját túlzengi az az ember sereg, mely a számukra kijelölt zónában van. A hatalmas kivetítő előtt nézik, hogy mi történik a stadionban. Minden egyes emberen volt valamilyen ruhadarab, ami a kedvenc csapatához fűzte. Így alakulhatott ki a piros-sárga-piros és a fehér színek kavalkádja. Mindenki figyelmesen hallgatta a kommentátor szavait, amit a játékosokhoz és a meccshez fűzött.

***

– A csapatok már a bevonulásra készen állnak, és nem sokára a pályára lépnek – lehetett hallani a férfi hangját a hatalmas stadionban.

– Már itt is vannak a felsorakozás végénél, hogy meghallgassák a nemzetük himnuszát – mondta egy másik férfi.

– Nem sokára kezdetét veszi a Spanyol – Orosz mérkőzés. Most pedig hallgassuk meg a himnuszokat.

Mindenki felállt a több ezres stadionban, ahol többségben voltak a spanyol drukkerek. Először az ő nemzeti daluk hangzott el, melyre minden hazafi dalolt. Utána az ellenfél himnusza következett. Majd mikor meg volt a csapatkapitányok kézfogása egymással és átadták a zászlókat is, megvárták a pénzfeldobást is. Ezután kezdetét vette a D csoport első mérkőzése.