10. Stadioni mérkőzés...

A város forgatagában, az egyik kávézóban tizenegy vidám fiatal beszélgetett. Előttük italaik és a rendelt ételek voltak, melyet már félig meddig megettek.

– Vasárnap nem megyünk el snowboardozni? – kérdezte meg Lara a többiektől.

– Én benne vagyok – válaszolta az egyik szőke hajú lány, akit Chloének hívták. Barna szemei barátságot és kedvességet sugároztak. A többiek csak bólintottak a felvetésre, egy valakit kivéve.

– Ha te belementél volna, nem is ismernék rád Tom – jelentette ki nevetve Lara.

– Esküszöm, egyszer megfojtalak! – felelte a szőkés barna, szemét forgatva.

Néhány pillanat múlva mindannyian felálltak az asztaltól, miután kifizették a számlát. Még volt néhány óra a mérkőzés kezdetéig, így úgy döntöttek, hogy bejárják a várost. Ahelyett, hogy az érdekességeket nézték volna meg, egymást ugratták. Már évek óta ismerték egymást, ezért jól el voltak a közös társaságban. Bár ezt Tom nem mondhatta el, hiszen legtöbbször rajta poénkodtak.

Hiába járták be az egész várost, még mindig hátra volt egy óra a kezdésig. Ezért is kerestek egy kávézót, ahová beülhetnek. Ha Franciaországban vannak, ezt minden este megteszik, bár általában Tom nem szokott ott lenni, mivel nincs sok ideje hosszú nyaralásokra.

– Hol fogtok aludni? – kérdezte meg Lara barátaira nézve.

– Chloé szüleinek van itt a közelben egy nyaralójuk – válaszolta az említett lány mellett ülő srác, akit át is ölelt. Immár két éve alkotta boldog párt, ami rájuk nézve még sokáig fog tartani. A barna hajú srác súgott valamit a lány fülébe, aki ettől elmosolyodott. Végszóra italaikat is kihozták, amit többségében Heineken volt, kivétel két pohár Cocát, amit Pierre és Tom kértek.

– Akkor a mérkőzés után játszunk egyet? – tette fel újabb kérdését Lara. Abban biztos volt, hogy a három lány nem fog játszani, ők mindig csak nézik játékukat. Miután belekortyoltak az előttük lévő italba, mind beleegyezően bólintottak az ötletre. – Jobb lesz, ha indulunk, lassan kezdődik.

– Rendben, de előtte még be kell fejeznünk ezt – mondta mindenki egyszerre, majd megitták kért rendelésüket. Pillanatokkal később egyszerre álltak fel az asztaltól, majd indultak el a nem messze lévő stadionhoz. Egyedül Lara maradt hátra, hogy kifizesse a számlát.

Egész úton hátul haladt, kissé lemaradva barátaitól, miközben telefonja kijelzőjét bámulta. Fogalma sem volt, hogy felhívja-e az apját, vagy sem. Mélyen magában érezte, hogy most is csak kitérő változatokat fog kapni, ahelyett, hogy végre meg tudná, miért tud ő spanyolul.

Elszánva magát, tárcsázni kezdte a telefonszámot. Lassan emelte füléhez a készüléket, miközben továbbsétált. Várva, hogy felvegyék a másik oldalon a telefont, végig azon gondolkozott, hogyan tegye fel majd kérdését.

– Miért tudok spanyolul beszélni? – kérdezett rá azonnal, mikor elhalt a búgó hang, jelezve, hogy apja fogadta a hívást. Valamiért úgy érezte, jobb, ha egyből a lényegre tér.

– Szia, Lara – köszönt rá az apja, mint aki meg sem hallotta a felé intézet kérdést. Érezte, hogy most már muszáj lesz válaszolnia, mégsem volt képes még mindig a múltról beszélni.

– Válaszol, vagy megint csak valamit mondasz, hogy ne kelljen elmondanod az igazságot? – kérdezte kissé ingerülten Lara.

– Kis korodban tanultál spanyolul. Remélem ez kielégítő válasz! – válaszolta félig meddig az igazat Anthony. Tudta, hogy egyszer mindent el kell mondania, de ennek még nem érezte elérkezettnek az idejét. Magának bevallva, ezt a pillanatot addig akarta húzni, ameddig csak lehetséges volt.

– És én miért nem emlékszem erre? – tette fel az ebből kikövetkeztetett kérdést.

– Nézd, mindent én sem tudhatok! Fogalmam sincs, hogy miért nem emlékszel erre – felelte, miközben próbált kiutat találni. Hiába tudta, hogy a sok hazugságnak, titoknak rossz vége lesz, de mégsem tudta elmondani az igazságot, még nem. – Most mennem kell kicsim, majd holnap beszélünk. Szia!

– Szia, apa – köszönt el a búgó vonaltól. Összecsukva a fekete készüléket, zsebébe csúsztatta. Hiába tükrözött nyugalmat arca, belül úgy tombolt, mint vihar idején a tenger. Ő pedig csak hánykolódik a kérdések tengerében, ami egyre jobban háborgott.

***

A holland – francia mérkőzés nem volt valami felemelő élmény Lara és barátai számára. A félidőben ugyan még csak eggyel vezetek a hollandok, de a második negyedben minden megváltozott. A végső végeredmény 4-1 lett. Így az utolsó két mérkőzés dönthet arról, hogy ki jut tovább a csoport második helyen.

Lara még a vége előtt néhány perccel elindult a stadionból, hogy autójához menjen. Mindenhol sötétség uralkodott, így arra a döntésre jutott, hogy átveszi ruháit. Felnyitva a csomagtartó ajtaját, elhúzta táskája cipzárját.

Levéve fekete topját, fekete melltartójában állt az éjszakában. Az anyag színe még jobban kihangsúlyozta bőre barnás árnyalatát. Hiába volt sokat napon, nem a sugaraknak köszönhette ezt a színt. Sokan éltek abban tudatban, hogy minden bizonnyal szoláriumban barnult le, de ez sem volt igaz. Mindig is ilyen árnyalatban csillogott bőre, amiért sokan irigyelték. Sosem értette őket, hiszen ettől ő nem volt se több, se kevesebb.

Kivette fekete Nike mezét, majd sietősen bújt bele. Miután felvette azokat, leült táskája mellé. Kiemelve fekete, fehér csíkos sportszárát, maga mellé rakta. Még mielőtt felhúzta volna lábaira, felcsatolta sípcsont védőjét.

Adidas stoplisát kivéve, a már megszokott módon kötötte be, amit már ősidők óta használt. Sokan furcsán nézték tevékenységét, de már az sem volt megszokott, hogy nőként férfiakkal játsszon, így ezzel már nem is törődött.

Kezébe vette pulóverjét, majd lecsukta a csomagtartót. Haját összefogta, aztán belebújt szürke felsőjébe, melynek kapucnija fején maradt. Megnyomva a riasztott, visszaindult a már ürülő stadion felé, labdával a kezében.

A bejáratnál megállt, hogy megvárja azt a személyt, akivel telefonon beszélt. Szerencsére meghallva nevét, azonnal beleegyezett, hogy játszanak, így már csak pár dolgot kellett megbeszélnie a férfivel.

Olyan huszonöt évesnek tippelte, de nem olt benne biztos a gyér fény miatt. Arcát alig látta, ennek ellenére fekete haja még a homályban is csillogott. Mindent átbeszélve a visszavezető úton, lassan haladtak el az öltözők előtt, ahonnan még hangok szűrődtek ki. Nem foglalkozva ezekkel, kisétáltak a sötétségben lévő pályára. Elköszönve a férfitől, barátaihoz futott, akik már átöltözve vártak rá.

– Kezdhetjük? – kérdezte meg a kisebb csapathoz érve.

– Te velem leszel, Sammel és Dylannel – jelentette ki higgadtan Tom.

– Rendben – felelte nyugodtan Lara is. Levéve pulóverjét, folytatta beszédét. – Nincs kapus, és tíz gólig játszunk!

Látva a bólintásokat, leejtette a labdát, majd a kispadhoz sétált. Lerakva levett ruhadarabját, az egyik székre dobta, majd lábát a szélére rakva, ellenőrizte cipőjét. Igazítva egyet sportszárán, lassan visszasétált.

Pillanatok múlva az eddig lecsukott reflektorok felkapcsolódtak, fényárba vonva a pályát. Pár perce elejéig melegítettek, majd végezve ezzel, elfoglalták saját helyüket. Míg ők a pályán voltak, addig a három lány a mérkőzésen még francia kispadon foglaltak helyet. Sosem vágytak arra, hogy ők is beálljanak focizni, inkább nézték barátaik játékát. Nem voltak olyanok, mint Lara, akinek egész élete a sportok körül forgott, amibe a futball is beletartozott. Sőt, az állt az első helyen nála.

Hiába volt köztük ez az éles ellentét, megbarátkoztak a másikkal, és ez egyikőjüket sem zavarta. Ugyan ők is sportoltak, de nem úgy, mint Lara, aki profi szinten űzött mindent. Mindhárman a snowboard és a szörf szerelmesei voltak, amit a negyedik lány is hamar átvett tőlük.

A pályára tekintve, láthatták, hogy Laráék kezdik meg a támadást. Mind a négyen egyszerre indultak el, miközben egymás között passzolgattak, összezavarva ezzel az ellenfélt. Nem messze a kaputól mind megálltak, majd mivel Tomnál volt a foci, elrúgta azt.

A felső lécen csattanó labda egyenesen szállt visszafelé, Lara irányába. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie, így könnyedén felugrott a levegőben, és rúgta el a repülő tárgyat, ami szélsebesen haladt a kapu felé, ezzel megszerezve nekik a vezetést.

Hangoskodásukra a még öltözőben lévő játékosok is felfigyeltek. Közülük páran felálltak helyükről, majd a zaj forrás irányába indultak. Kiérve a folyosóról, figyelmesen tekintettek végig a pályán és az azon lévő személyeken is. Meglátva a fiatal nőt a levegőben és tökéletes ütemű rúgását, majd gólját, megdöbbentek. Hiába látták, hogy abból már gól lesz, nem akarták elhinni, hogy a pályán rohanó lőtte azt el és övé az a gól is.

Egyre többen lettek, így néhányan már a gyep szélén álltak, ahonnét még jobban látták az ott történő eseményeket. Teljesen meglepte őket a látvány, hogy egy nő férfiak között játszik, de ez nem látszik a játékon. Ráadásul tökéletesen meg tudták ítélni, hogy emiatt nem hagyják magukat és a lőtt gólja sem volt ráhagyott, hiszen ketten is próbáltak védeni, mindhiába.

Az oldalvonalnál állók közül mindenki Lara mozgását figyelte, amiből kiolvashatták, hogy nem egy kezdő játékát nézik. Ezt már a gól előtti pillanatokban látta Thierry Henry, amiből már így is meg tudta állapítani, hogy nem lenne könnyű dolguk ellene.

Fogalma sem volt, hogy ki lehet a nő, de még sosem látott olyan játékost, mint őt. Minden megmozdulásából áradt az energia, ami belőlük hiányzott az egész meccs alatt. Azonban benne sokkal több volt, mint ami bennük lehetett volna. Úgy vezette végig a kapuig a focit, mintha nem is számítana, hogy fizikailag nem olyan felépítésű, mint társai.

Ennek ellenére, ezzel nem foglalkozott, ezért is volt olyan látványos játéka, ami azt tükrözte, hogy fizikai hiányosságát, technikájával és gyorsaságával egyensúlyozott ki. Ezt bizonyította az is, mikor az ellenfél támadója becsúszva próbálta szerelni. Hiába csúszott el ekkor ő is, pillanatok múlva már talpon volt, és rohant a kapu felé egyedül, társai nélkül, akik nyugodtan figyelték mozgását. Ebből is lehetett sejteni, hogy megbíznak benne és tudják, hogy meg fogja szerezni a második gólját.

A három hátul maradt védekező közül, kettő még a félpályán akarta megállítani, nem sok sikerrel. Könnyedén lecselezve őket, elment mellettük, majd szemtől szembe robogott az utolsó játékossal. Megállva a tizenhatoson kívül, felmérte helyzetét. Csak ő és Pierre volt már ott, aki elindult felé. A labdára koncentrálva, felvette előbbi lendületét és közelített az ellenfél felé. Amennyire csak tudott közel ment a kapuhoz, hogy biztos legyen két gólos vezetésük.

Pár méterre a kaputól balra csinált egy bicikli cselt a férfi előtt, majd azonnal megismételte ezt a másik irányba is. Ezzel összezavarta az utolsó védőt, aki így elcsúszott. Emiatt ő könnyedén guríthatta be a kapuba a focit.

Ördögi mosollyal futott el a kapu előtt, miközben előre szaltózott. A földön fekvőhöz menve, kinyújtotta jobbját, hogy felsegítse barátját. Magához véve a labdát a középkezdés pontjához futott, majd letéve oda, újra elkezdték a játékot, ami egy újabb góllal végződött.

A kispadon ülő nők még csak most vette észre a kint álló focistákat, ami meglepte őket. Már az egész francia válogatott ott állt, és a pályán zajló játékot figyelték. Érdeklődve hallgatták, amint Laráról folyik a diskurálás, főként különös fizikai állapotán. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy olyan erő bedobásra képes, hogy lecselezzen három férfit. Főleg nem úgy, hogy ezt még utána is megtette még nagyobb bravúrokat bemutatva. Ráadásul mozgása a profizmust tükrözött, ami még a klasszisoktól sem volt megszokott.

Visszafordulva, eddigi döbbenetük még jobban elmélyült. Ismét Laránál volt a focit, amit még a tizenhatos vonalán kívül ballal rúgott el. Azonban az egészben az lepte meg őket, hogy az eddig egyenesen szálló labda, balra kerülte ki a védeni próbáló fejelőket.

Hitetlenkedve nézték a hálóban landolt focit, ám volt köztük olyan személy, akit ez nem tette meg. Már látta ezt a rúgást, csak még kicsi korában, de emlékei azonnal felidéződtek, így tisztán emlékezet arra, hogy ki volt az, aki ezt megcsinálta, és arra is, hogy ő volt az egyetlen, aki meg tudta ezt rúgni. Egészen mostanáig, hiszen a pályán sétáló nő könnyedén tette meg ugyanezt. Egyre jobban érdekelte kiléte és az is, hogyan tudta megcsinálni azt, amit a világon csak egy valaki tudott megtenni.

Látva, hogy befejezték a játékot, a lefelé jövők felé indult. Nem tudta, hogyan tegye fel kérdését, de végül úgy döntött, hogy angolul kérdezi meg a fiatal nőt.

– Elnézést! Megkérdezhetném, hogy kitől és honnan tanulta azt a rúgást? – kérdezte meg Henry azonnal a lényeget, ami érdekelte. A szürke szempár rávillant, melyben számára ismeretlen fény csillant meg.

– Magamtól – felelte egyszerűen Lara franciául. Teljesen meglepte válaszával, amiben az is közre játszott, hogy ő azt hitte, hogy angol vagy amerikai. – Hiába mondanám el a trükkjét, egyikőjük sem tudná megcsinálni! Ráadásul a mai teljesítménye után arra kíváncsi, hogyan lehet megvalósítani a rúgást? Kész röhej az egész!

– Azt ne mondja, hogy Anthony Hamilton egyik különös rúgását, amit csak ő tud megrúgni, magától tanulta meg. – Nem tudta elképzelni még a látottak ellenére sem, hogy ezt tényleg magától tette meg a barna hajú nő. Nem válaszolva rá semmit, pulóverjét magához vette, majd barátait is megdöbbentve, elindult a folyosó felé.

– Maguknak az a bajuk, hogy még mindig nem tudták túl tenni magukat azon, hogy Zidane visszavonult – jelentette ki Lara, pontosan Henry mellett megállva, neki oldalról. Nem nézet rájuk, de érezte, hogy míg ő a folyosóra bámul, az egész csapat rá figyel. – Ha ezen végre átlépnének, rájönnének, hogy nélküle is tudnak nyerni. Talán akkor érdemes lenne elmondani a rúgás lényegét, de ez még felesleges lenne most.

– Mégis mit tud maga arról, hogy mi történik a pályán? – kérdezte dühösen William Gallas. Teljesen felmérgelte a nő kijelentése, főleg úgy, hogy fogalma sem lehet arról, hogy mi zajlik le egy csapaton belül ilyen esetekben.

– Ha azt hiszik, hogy csak a szám jár és nem tudok semmit, tévednek! Tíz éves tapasztalattal, nem a semmiről beszélek – válaszolta hűvösen Lara. Nem érdekelte a kapott ellenszenv, de az már igen, hogy az igazságot is megkérdőjelezik. Ebben pedig nagy szerepet játszott az is, hogy túlságosan leragadtak a felszínen, ahol a nevükkel foglalkoznak és azzal, hogy ki milyen szerződést kötött valamely márkacéggel. – Talán, ha elfelejtenék a nevüket a pályán és nem azzal foglalkoznak, hogy hány milliós szerződésük van, nyerhetnének. De amíg ezt nem teszik meg, csak futkosni fognak a pályán az eredmény után, ami mindig a vereség lesz. Ha mégsem az, akkor pedig a nézőktől kapják meg azt, amit az ellenféltől nem! A pályán sosem az számít, hogy ki vagy, csak az, amit ott nyújtasz. Jobb, ha ezt hamar felfogják, mert most a süllyesztő felé haladnak, amitől a nagy nevek nem mentik meg a válogatottat. Csak az a kérdés, hogyha észbe kapnak, még vissza tudnak – e jutni a csúcsra?

Befejezettnek vélve dolgát, újra elindult. A döbbent tekintettek végigérezte magán, amik egy pillanatra sem szűntek meg. Hiába mondta ki az igazságot, tudta, nem lesz haszna. Nem képesek elfelejteni nevüket és amíg erre nem lesznek képesek, nyerni sem fognak.

Még kiskorában megtanulta ezt, így mikor apja először vitte ki a Chelsea edzésére, nem ijedt meg a nagy nevektől és ugyanez volt a Liverpoollal is. Hiába voltak köztük példaképei, ezt a pályán elfelejtette, nem foglalkozott azzal a gondolattal, hogy egy sorozat világklasszis ellen fog játszani. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy sokukat lecselezte és ezért is kezdték megkedvelni és megérteni felfogását velük szemben.

Már nem emlékezett arra, hogy kitől hallotta ezt, de örökre eszébe véste ezeket a szavakat. Ezt sok alkalommal használta fel különböző helyeken, amivel kivívta magának a tiszteletet és az elismerést, megbecsülést.

A folyosó végén meglátta a franciák edzőjét, Raymond Domenechet, aki szebb napokat is megélt a válogatott élén. Tudta jól, hogy a férfi azonnal felismerte őt, hiszen évek óta ismerték egymást édesapjának köszönhetően. A jelen lévő franciák közül, csak ő ismerte múltját, így igazat adott mondatainak, ő mégsem tehetett semmit. Nem, mivel bármit is tesz, a játékosok felfogását és stílusát nem tudja megváltoztatni.

– Rég láttalak Lara – mondta az edző, miközben megölelte a lányt. A játékosok nem láthatták a jelenetet, csak hallották, és ezen nagyon meglepődtek. Már nem értettek semmit.

– Nem is volt olyan rég – felelte kedvesen a fiatal nő. Mintha előbb nem lett volna rideg, hangjából eltűnt a hűvösség. – De ha megbocsátasz, most mennem kell. Később még beszélünk.

– Szia – köszönt el a férfi is. A csapathoz ment, akik még mindig ugyanott álltak, értetlenül meredve rá. – A busz már vár.

– Ki volt ez? – tette fel kérdését Henry. Nagyon érdekelte a nő kiléte, hiszen más örült volna, ha beszélhet vele, de úgy látszik a barna hajú nem így volt ezzel.

– Szerintetek, miért tud olyan sok mindent a fociról? Elmondanám, hogy nem kispályás személyről van szó, aki csak hobbiként rúgja a bőrt – végignézett a csapaton és csak a kérdő tekinteteket látta, amit a kijelentése okozott.

– Fogalmunk sincs, hogy ki lehet ő – mondták egyszerre többen. Ezután Domenech Thierry felé fordult. Tudta, hogy a következő név neki ismerős lesz és sok mindent elárul számára.

– Az apja nem más, mint Anthony Hamilton…

***

A szürke terepjáró lassan haladt az autópályán. Bent nem szólt a rádió, hiszen az anyósülésen ülő fiatal nő aludt. Mikor a vezető férfi ránézett mindig elmosolyogta magát. Most látta először olyan fáradtnak Larát, hogy elaludjon.

Nem csoda, hiszen fél órás játék után, amiben nem volt félidő és csere lehetőség, még ő is elfáradt egy kicsit. Ezt tetézte még az is, hogy ő lőtt hat gólt. Az egészben az volt a meglepő, hogy játékukat végignézte a francia válogatott tagjai is. Mikor pedig elhagyták a gyepet, Larához odament Thierry Henry és ahelyett, hogy kedves lett volna vele, csak hűvösen elmondta a hibáikat, majd pulóverjét magához vette és mintha semmi sem történt volna, távozott a stadionból. Amikor beült az autóba, szinte azonnal elaludt, és azóta is csak ezt teszi.

Megérkezve a szállodához, Tom kiszállt, majd az anyósülés felőli ajtóhoz ment, és kinyitotta azt. Karjaiba véve az alvót, belökte az ajtót, majd lezárta az autót a riasztóval. Lassan haladt az épület felé, nehogy felébressze Larát.

Belépve az aulába, megpillantotta Danielt és Nicolet, akik épp indulni készültek. Szerencséjére szó nélkül, lépett vissza a férfi, majd kezében a szobakulccsal vele tartott a lifthez, hogy kinyissa az ajtót nekik.

Alig érezte Lara súlyát karjain, hiszen elég könnyű volt. Miatta nem is beszéltek hangosan, nehogy felébresszék beszélgetésükkel.

– Mi fárasztotta le ennyire? – kérdezte meg Daniel Tomot. Ő sem látta még ilyennek Larát barátságuk alatt.

– Fociztunk, de az egész napot végigszórakoztuk – válaszolta a barna szemű srác. – Ráadásul még valamilyen riportot is készítettek vele.

– Már csak két gól, aztán mehetünk! – szólalt fel álmából a szóban forgó személy.

– Kell nekünk a fociról beszélni! – jelentette ki mosolyogva Daniel.

Kinyitva az ajtót, elköszönt és visszaindult a lifthez. Tom maga után belökte az ajtót, majd a hálószoba felé vette útját. Bent lerakta Larát a franciaágyra, majd levette a cipőjét. Az alvó nő szinte azonnal megfordult és összehúzta magát.

A férfi ezen csak elmosolyodott, majd a takaróval betakarta őt. Néhány pillanatig még figyelte nyugodt arcát, végül kiment a szobából, behúzva maga mögött az ajtót. Percekkel később ő is lefeküdt aludni, hogy eltegye magát más napra.

Mindkettőjük számára befejeződött a nap, de nemsokára egy újabb kezdődik. Ismét meglepetést okozva Larának, aki még édesen alszik álmaiba merülve. Mit sem sejtve arról, hogy az élete körül egyre nagyobb titkok bukkannak fel, amikre nem kaphat még választ.

9. Döntések és újabb titkok, melyeket nem ismersz...

Lassan múlt az idő, az eső már rég elállt, de a nap még nem sütött ki. Ez pedig a hatalmas szürke felhőknek volt köszönhető, melyek eltakarta és hűvös levegőt idézetek elő, mely a nyári hőmérséklethez képest kellemes volt.

A külvárosi szálloda egyik erkélyajtaja halkan nyílt ki, amin lakója lassan lépet ki. A kinti világra tekintve, még mindig olyan volt az idő, mintha pirkadna, de ezt meghazudtolva gyorsan telt az idő, közelítve ahhoz az órához, amikor meg kell hoznia a döntését. Hiába cikáztak fejében a gondolatok, nem tudta, hogy mit tegyen. Persze tudta jól, hogy mi lenne a helyes, de valami nem engedte, hogy ezt ki is mondja.

A hideg zuhany sem segített, amit a lejátszott mérkőzés után vett. Ez máskor mindig megtette hatását, de most még ez sem használt, ahogy a hideg kőkorlát sem, aminek neki dőlve figyelte a borongós tájat.

Fekete – fehér, széles csíkos kötött pulóvert viselt, melynek alja egészen combja közepéig ért. A hideg elől ugyan nem rejtette el, de az jótékonyan hatott testére. Barna tincsei rendezetlenül omlottak vállára, amit a zuhany vize okozott, azonban mit sem törődve ezzel, szürke szeme előre meredtek. Ha valaki ebben a pillanatban nézet volna bele tekintetébe, azonnal hátrált volna. Megannyi érzés kavargott benne, amit nehéz lett volna megérteni rögtön.

Azok, akik ismerték, észrevették volna az ott megbújó könnycseppeket, de ezt nem akarta, hogy lássák. Mindig erősnek mutatta magát, mégis mikor egyedül volt, magányosan, feladta ezt és elengedte magát.

Tudta jól, hogy egyszer el fog jönni annak is az ideje, hogy már a barátai előtt sem tudja majd tartani magát, de az utolsó percekig húzni akarta ezt. Egyszer ki fognak törni érzései, és volt egy olyan sejtése, hogy ez akkor fog megtörténni, mikor nagyon nem számít rá.

Gondolataiból a feje mellett elnyúló karok rángatták ki, aminek tulajdonosa hátának dőlt izmos mellkasával. Tenyerét nem sokkal ezután már a nyakánál érezte, ahol lassan fogta meg láncát.

– You’ll never walk alone – olvasta el Tom a cédulán lévő feliratot, melyet ujjai között tartott. – Ez pedig mindig is így lesz! Van egy olyan érzésem, hogy akitől kaptad, sokkal fontosabb volt neked, mint Bryan.

– Mert ez az igazság! Bryan már a múlt és egyáltalán nem érdekel. Tudod egy valamit nem értek?! – jelentette ki Lara, nem foglalkozva azzal, hogy hetekkel ezelőtt még boldogan nyilatkozott párjáról. Tom mindig is tisztában volt azzal, hogy már régen nem olyan volt ez a kapcsolat, mint a kezdetekben, de örült annak, hogy boldogan látja a lányt. – Téged miért nem hívtak be a csapatba? Habár lehet azért nem, mert majd a Vb-n számítanak rád.

– Még messze van, majd kiderül, hogy mit akarnak tőlem – felelte a kérdésre. Elterelve magáról a szót, visszakérdezett. – Te döntöttél már?

– Nem… hiába gondolkozom rajta, egyszerűen nem megy – jelentette ki halkan. Percekig álltak szótlanul, a külvilág zajait hallgatva. – Azt hiszem, jobb lesz, ha nem megyek ki a mai meccsre. Estig mindenképp döntenem kell.

– Rendben, de én attól még megyek. Találkozom néhány barátommal is – válaszolta a szőkés barna hajú férfi, miközben visszahúzta karjait. Pillanatokig nézte még a távolba meredő lányt, majd megfordulva, visszament a nappaliba.

– Már öt hosszú éve, hogy egyedül vagyok – suttogta félve Lara miután hallotta az ajtó záródását. Arcát lassan szántotta végig egy könnycsepp, mely végül a földön halt meg. Tudta, hogy már nem sokáig fogja magában tartani a felgyülemlett érzéseket, de ezeket addig akarta bent tartani, amíg csak tudja.

A szomszéd lakosztályban lévő férfi, mindet hallott. Nem akarta kihallgatni, de mikor meghallotta csapatának kedves mondatát, már nem tudott nem odafigyelni. Egyre jobban érdekelte a fiatal nő, akivel kapcsolatban sejtései kezdtek beigazolódni, ami a mez és a hallott mondat, csak még jobban előresegítettek. Ám ezeken felől sokkal jobban érdekelte az az érzés, amit akkor kerítette hatalmába, mikor játékát figyelte. Tisztában volt vele, hogy eddig még sosem találkoztak, ennek ellenére tudat alattija jelzet számára, hogy nem először látta már a lány lendületes megmozdulásait.

A kint álló személy visszament a hálóba, így még hallotta Tomot elköszönni, majd a becsukódó ajtó hangját is. Pillanatokra megállt, majd az éjjeliszekrényen lévő telefonjáért ment. Szétnyitva a készüléket, névjegyzékéből kikereste apja számát és már hívta is őt.

Ismerte annyira, hogy tudja, mit fog mondani. Biztos volt benne, hogy ilyen lehetősége nem fog adódni máskor, ezért ki kell használnia. Különben örökre bánni fogja, de ebben nem volt biztos, hogy ez így lenne.

Negyedórányi szöveget hallgatott végig apjától, mire lerakhatta a telefont, mégsem érezte azt, hogy tudna dönteni. Hiába sorolta fel az ésszerű érveket Anthony, nem érezte azt, hogy neki feltétlenül szerepelnie kellene ezen az Olimpián.

A szekrényhez lépve, kivette szürke Nike pulóverét, hozzá fekete térdnadrágját. Kibújva a kötött darabból, magára kapta a sportosabb felsőt, majd az alsót is felvette. Mezítláb lépet bele fekete, fehér csíkos cipőjébe, amibe beledugta a fűzőket, de ennek ellenére azok végei kilógtak.

Haját egyszerűen összefogta, majd fejére húzta a kapucnit. Nem tudta, hogy mihez fog kezdeni, de nem akart a szobában lenni. A szabadba vágyott, ezért nesztelenül lépdelt végig a helységeken, mintha valaki aludna.

Ugyanígy ment végig a folyosón, egészen a liftig. Fellélegezve vette tudomásul, hogy senki sincs rajta kívül, mintha eddig attól félt volna, hogy valaki meglátja. Ez nagyon is közel állt a valósághoz, mivel érezte, nem lenne könnyű dolga erősnek mutatnia magát most bárki előtt.

Nem tudta, hová megy, csak hagyta, hogy lábai vigyék előre. Mosolyogva vette tudomásul, hogy végül a foci pályánál köt ki. Mindig is megnyugtatta, amire most mindennél nagyobb szüksége volt.

Könnyedén ült fel a vaskorlátra, majd szemét a zöld gyepre függesztette. Fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie, korábban még sose került ilyen helyzetbe. Érezte, hogy valami meggátolja a döntésben, és tudta is, hogy mi ez, mégsem mondta ki.

Szeme sarkából látta, hogy valaki mellette felkönyököl a vasra, de nem nézet az illetőre. Mindketten előre néztek, nem szóltak a másikhoz. Csak levegő vételük zavarta meg a beálló csendet, de az is másodpercekig.

– Valami baj van? – kérdezte meg egy idő után az idős férfi.

– Ha az annak számít, hogy nem tudok, vagyis nem akarok dönteni, akkor nagy bajban vagyok – bólintott rá Lara. Nem értette, hogy miért mondja el a gondját az idős trénernek, de valamiért megbízott benne.

– Ha elmondja, miben kell dönteni-e lehet, hogy segít – mondta segítség gyanánt. Remélte, hogy a lány nem fog elmenni és elmeséli neki a problémát, így megismerheti kicsit.

– Egész eddigi életemben imádtam a focit. Ezt tanúsítja az is, hogy már öt évesen egy Liverpool-i csapatban játszottam. Életem első meccsét ott nyertem meg – kezdet bele Lara. Mosolyogva idézte fel magában a régi képeket, amin kicsin játszott a csapatával.

– Lehetett látni a profizmust ma a játékán. Gondoltam, hogy nem csak hobbiból játszott – mondta Luis Aragonés. – Még mindig nem emlékszik. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy ki vagyok, és hogy ki is ő valójában, kinek a lánya!

– Mindig is keményen edzetem, és ennek köszönhetem, hogy a fiú csapatban játszottam végig. Az elején azt hittem, hogy nem fogadnak majd be, mert lány vagyok, de nem így történt. Miután látták, hogy mennyire keményen küzdök, befogadtak – folytatta életének egyik részének elmesélését. Fogalma sem volt, hogy miért beszél erről, de folytatta tovább. – Tíz éven keresztül rengeteg bajnokságot nyertünk meg. Az utolsó évben a döntőmérkőzés előtt két héttel felkerestek az Arsenal női csapatának megfigyelői. Ajánlatot tettek, hogy legyek a csatárjuk, de én időt kértem, ezért egy hónapot kapta. Még aznap levelet is kaptam egy New York-i gimnáziumból, ahova meghívtak, hogy tanuljak ott sporttagozaton. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Sosem játszottam együtt lányokkal, de azt tudtam, sokkal másabb, mint ami eddig volt.

– Mit választott? – kérdezte meg. Érdekelte, hogy mi történt az unokájával ez alatt a tizenöt év alatt. Bár tudta, hogy sok mindent nem fog megtudni, de már ez is több mint a semmi.

– Végül elfogadtam a New York-i ajánlatot és elutaztam Amerikába. Talán jobb is volt, hiszen nem lett volna könnyű az új csapathoz szoknom – mondta, miközben előre révedt. Arca és szeme kifejezéstelenek voltak. A megemlített események, mind felidéződtek benne, mintha újra átélné őket. – Mindezek után nem voltam képes pályára lépni. Egy sima edzésen, vagy egy tét nélküli meccsen játszottam, de egy bajnokin már nem tudtam – itt megállt. Lelki szemei előtt újra átélte azokat a perceket, amikor a lelátóról nézte barátait, akik boldogan küzdenek, hogy végül a legjobbak között legyenek. Újra eszébe jutott Tom arca, akinek sok mindent köszönhet, hogy nem veszítette el magát. – Mivel, muszáj volt egy sportot felvenni, így a kosárlabda mellett döntöttem. A kondim meg volt hozzá, csak a szabályokat kellett megtanulnom. Nemsokára már tétmérkőzésen játszottam, ahol volt pár játékos megfigyelő. A végén megkerestek, és ajánlatot kaptam, hogy legyek a Liberty támadója. Mindez öt éve volt. A szerződést aláírtam, és most én vagyok állítólag az egyik legjobb játékos. Talán ezért is kerestek meg, hogy játsszak az Olimpián.

– Értem, de mi ezzel a baj? Hiszen, ha felkérték, akkor egyszerű a válasz, nem? – kérdezte nyugodtan az edző. Ám látva a merev ülést, azonnal rájött, hogy mi is az igazi baj.

– A baj csak annyi, hogyha elfogadom a felkérést, azzal elismerem végleg, már kosaras vagyok, de ez egyszerűen nem megy – felelte Lara a kérdésre. Végig ez gátolta meg, ezért nem mert igent mondani Annenek azonnal. – Az eszem azt diktálja, hogy fogadjam el, de a szívem és a lelkem mást sugall. A labdát rúgni mindig jobban szerettem, mint a kezemben tartani vagy pattogatni. Nehéz bevallani, de a kosarat sose tudtam annyira élvezni, mint a futballt és most kijelenteni azt, hogy végleg vége…

– Nem könnyű – fejezte be Aragonés. Végighallgatta a lány beszédjét, és rá kellett jönnie, hogy egész lénye, kisugárzása, hangja, arcvonásai és a sport iránti szeretete, amit érzet mondandója során, csak egy valakire emlékeztette. Nem másra, mint az édesanyjára, Gabrielléra. – Pont olyan, mint az édesapja. Volt szerencsém megismerni, mikor Spanyolországban játszott.

– Ezt sokan mondták már, főleg a keresztapám, akit minden bizonnyal ismer is. Ő a Liverpool edzője, Rafa Benitez – mondta, miközben mosolyogva az idős edző felé fordította arcát, aki ekkor láthatta, hogy szemében furcsa fény csillan meg. Már tudta, hogy el fogja fogadni az ajánlatot és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy olimpiai bajnok legyen. – Azt hiszem, már tudok dönteni. Köszönöm, hogy meghallgatott.

– Nincs mit – mondta egyszerűen. Lara lassan leugrott a korlátról, majd zsebre dugott kézzel visszaindult az épület irányába. Az idős férfi még sokáig figyelte távolodó alakját. Ennyi idő után láthatja a lányt, de nem árulhat el neki semmit. Valahol fájt neki a tudat, hogy nem ölelheti magához egyetlen unokáját, mégis a tudat és az előbb tapasztaltak vigasztalták. Vigasztalták, hiszen annak ellenére, hogy Lara nem ismerte anyját, teljesen olyan volt, mint ő, néhány dolgot kivéve. Külsőre sok hasonlóság volt köztük, kivéve szeme és haja színe. Belsőleg is hasonlított, bár itt is megjelentek apja tulajdonságai. Míg anyja a teniszért rajongott, ő a fociért. – Remélem, nemsokára eljön azaz idő, amikor mindenre emlékezni fog.

Lassan ő is visszaindult, hogy megnézze, mit csinálnak a csapattagok. Sokan a kinti teraszon ültek és beszélgettek. Mindenki elfoglalta magát, hiszen még holnap sem lesz mérkőzésük, bár már többet fognak edzeni, mint a mai nap.

***

A nap rég felkelt és ezernyi sugarával próbálta felmelegíteni az időt, az éjszakai és a tegnapi esőtől. Célját elérte, hiszen a levegő felmelegedett, ennek köszönhetően pedig Rottenmann utcái megteltek emberekkel.

Az egész várost beszélgetéseik, nevetéseik zaja töltötte be. A tömegben sok fotós és néhány riporter is volt, hogy interjúkat és fotókat készítsenek. Nem is csoda, hiszen a spanyol válogatott játékosai egy kis szabadidőt kaptak az edzés előtt, ezért találkozhattak családtagjaikkal, barátaikkal a városban.

Lara is ott volt a városban, ám ő próbált minél jobban rejtőzködni a fotósok elől. Fekete topot viselt, melyen sárga színű feliratok voltak a kollekció jelszavaival és az elmaradhatatlan pipával. Mindehhez világosbarna, szövet térdnadrágot vett fel, melyen rengeteg zseb volt. Lábán egy ugyanolyan színű papucs volt, mint a topja. A pántja sárga volt, míg a talp része fekete, amire rá nyomták a márka jelét.

Mellette Tom sétált, akin fehér póló és világos színű térdnadrág volt, hozzá fehér sportcipőt viselt. Mindkettőjük szeme előtt fekete napszemüveg volt, ezzel eltakarva tekintetüket, hogy ne ismerjék fel őket.

Tegnap este felhívta Annet, és elfogadta az ajánlatot, ezért is bujkált annyira. Volt egy olyan érzése, hogy már az ő neve is felkerült a nyilvános listára, így megannyi kérdést fog kapni, egészen az olimpiáig.

Hirtelen feltolta tekintete elől szemüvegét feje tetejére, mivel nem volt biztos abban, amit látott. Tegnap felhívta néhány francia barátja, akiknek a jegyei nála voltak és a megbeszéltek alapján, itt a városban fognak találkozzanak. Ha nem csalt a szeme, akkor épp őket látta nem messze. Mindketten abba az irányba indultak el és hamarosan már a kisebb csoportnál voltak.

– Sziasztok, srácok – köszönt hangosan Lara. A hat fiú és a három lány, azonnal felé fordult.

– Végre! Már azt hittük, hogy sosem értek ide – mondta egy fekete hajú és zöld szemű férfi. Tincsei a zselének köszönhetően az égnek álltak, míg arcán mosoly bujkált. Lassan mindegyikőjük az érkezők felé vették útjukat, aztán öleléssel és két arcra puszival köszöntötték őket.

– Én nem is kaptam semmilyen ölelést vagy puszit! – mondta tetettet dühvel Tom. Lara elé lépet és összeborzolta már így is szénaboglyára emlékeztető tincseit.

– Most sem is kapsz… de ha azt akarod, hogy az legyen a legfőbb hír, hogy összejöttünk, akkor felőlem kaphatsz kettőt – felelte mosolyogva Lara. Tudta, hogy ezzel le tudja fegyverezni a másikat, hiszen mindkettőjüknek elegük volt már az újságokból.

– Inkább menjünk – szólt Pierre, a fekete hajú srác. Mindannyian a ma esti francia mérkőzésre jöttek el, amit már nagyon vártak.

Már épp elindultak volna, mikor Larát felismerte egy arra járó operatőr. Sietősen szólt riporterének és azonnal felé indultak, nehogy elmenjen. Észrevéve őket a barna hajú, barátait előre küldte, hogy őket békén hagyják.

– Jó napot Miss Hamilton. Lehetne pár kérdésem? – kérdezte a barna hajú férfi kezében egy mikrofonnal. Lara annak érdekében, hogy hamar szabaduljon, rábólintott.

– Igen, csak ha lehetne, fogjuk rövidre – felelte a húszas éveiben járó férfinek.

– Természetesen – válaszolta az mosoly közepette. – Nos, a hírek szerint részt fog venni az idei nyári Olimpián. Szeretnék ehhez gratulálni!

– Igen, idén én is benne leszek a csapatban. Köszönöm. – Már teljesen érzelemmentesen tudott válaszolni a kérdésekre. Fel sem vette azokat, mintha nem is neki szólnának.

– Mivel mindenki tudja, hogy te Angliában éltél sokáig, így biztos vagyok benne, hogy nekik szurkolnál az Eb-n, de ők, mint ismert, nem jutottak ki – fűzte mondatokba gondolatait. – Így most kinek szurkolsz?

– Sok favoritom van, akiknek drukkolok. Mivel Madridban születtem, így a spanyoloknak, de ha nem mondom melléjük a franciákat, akkor néhányan megorrolnak rám – kezdet bele a kedvencei mesélésébe. – És még a németeket se hagyhatom ki, bár őket nem nagyon csípem. Az első számú kedvenc válogatottam az a spanyol.

– Őket titkos befutónak tartják. Ezt sugallja az első mérkőzés végeredménye is – mondta a férfi. – Akkor gondolom, azt szeretnéd, ha ők lennének a bajnokok. Szerinted ki lesz a gólkirály?

– Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ezt kívánja és ha ez így lesz, ajánlom mindenkinek, hogy utazzon Madridba, mert biztos nagy buli lesz – kezdte monológját. – A gólkirály címre eddigi három góljával esélyesen pályázik David Villa, de ez még változhat, hiszen soká lesz még vége a tornának.

– Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdésekre. Még egyszer sok szerencsét az Olimpiához! Addig is töltsd jól az időt – jelentette ki a férfi, majd elköszönt és továbbmentek.

Visszatolva szemüvegét tekintete elé, barátai után indult. Néhány méter után azonban újra meg kellett állnia, ugyanis hátulról a lábainál egy kis kezet érzet. Megfordítva fejét odanézet, de a kéz tulajdonosa elé futott és a jobb lábát karolta át.

Újra előre nézve, egy kislányt látott, aki nem igazán foglalkozott azzal, hogy kibe kapaszkodik. Barna tincsei két copfba voltak összefogva, majd hatalmas barna szemét lassan emelte fel Larára. Sötétbarna íriszében a huncutság fénye csillogott. Gondolkodás nélkül guggolt le hozzá, miközben mosolygott, mintha ez szokványos lenne.

– Kis csillag, a szüleid hol vannak? – kérdezte. Szeme elől feltolta a szemüveget, hogy jobban megnézhesse a gyereket. Választ nem kapott, csak az egyik kisujját fogta meg és maga után kezdte húzni Larát. – Hé! Hová viszel?

A kicsi már futott, de neki csak nagyobbakat kellett lépnie. A kislány egyfolytában kacagott, melyet Lara boldogan hallgatott. Szemében végiglátta a boldogság fényét, így tudta, hogy szülei biztos nagyon szeretik. Nemsokára megálltak, ahol négy személyt látott, akik neki háttal álltak.

– Elnézést! Ő itt nem a maguk lánya? – kérdezte meg az idegenektől, miközben lenézet a kislányra, aki még mindig szorosan fogta ujját. A megszólítottak lassan feléjük fordultak.

– Kicsim, már megint elmentél! – mondta egyszerűen egy sötétbarna hajú nő. – Elnézést, remélem, nem okozott gondot.

– Egy ilyen kis tündér, mint ő, sosem okoz gondot – válaszolta kedvesen Lara. Míg hozzá a nő angolul, a lányához spanyolul beszélt. Most jött rá, hogy valószínűleg ezért nem válaszolt a kérdésére. Csak néhány pillanat múlva vette észre, hogy kik is állnak vele szemben. David Villa és feltehetően a felesége, míg mellettük ott állt Fernando Torres és barátnője. Mindannyian őket figyelték, amint a kislány szorosa, fogja kisujját.

– Zaida, kicsim most már enged el a néni kezét. Biztos van dolga és így nem tud elmenni. Nézd, itt van Olalla. Fogd inkább az ő kezét, a néni pedig had menjen el.

– Ez mi? – kérdezte a kislány Larától, mikor leguggolt. A jobb karján lévő feliratra mutatott. Mindennél csak az volt számára a legmeglepőbb, hogy értette, mit kérdez tőle a kicsi.

– Ez olyan dolog, ami remélem, ha felnősz neked nem lesz – válaszolta spanyolul. Nem értett már semmit, hiszen ő sosem tanult spanyolul, és nem is élt ott, csak ott született, de onnan hamar eljöttek. Ezért teljesen hihetetlennek tartotta, hogy ő válaszolt, ennek ellenére mégis saját hangját hallotta. Mióta idejött az Eb-re, az élete teljesen megváltozott. Kiderült, hogy már régóta megcsalja Bryan, akivel felbontotta az eljegyzést is. Egy különös érzés, mely azt sugallta, hogy a spanyol kilences mez tulajdonosát már ismerte és mindezek tetejébe most még kiderül, hogy érti a spanyol nyelvet és beszélni is tud egy kicsit, teljesen kikészítette. Mindezt egy mosollyal próbálta eltakarni, kisebb nagyobb sikerrel. – Prücsök most már engedd el az ujjam. Inkább a szüleiddel töltsd az időt, ne egy vad idegennel. Én is jobban kihasználtam volna az időt, de én már nem tehetek semmit – mondta neki Lara. Tudta, hogy nem sokat árt belőle a kislány, de érezte, ahogy enyhül a fogás az ujján.

Az álló személyek végiglátták a fiatal nőn az átsuhanó szomorúságot, amikor rábeszélte a kicsit, hogy engedje el. Miután elköszönt mindenkitől, szemüvegét visszarakta szeme elé, majd megfordult és barátai felé indult. Visszapillantva, látta, ahogy Zaida őt figyeli. Mikor a kislány is észrevette, elkezdet neki integetni kis kezével. Lara visszaintett neki, miközben mosolygott.

Elérve barátait, Tom átkarolta vállát. Ők az iménti jelenetből nem láttak semmit, mert a hatalmas tömeg mindent eltakart. Vidáman cseverészve mentek a parkoló felé, ahol a Cadillac parkolt. Annak ellenére, hogy még sok idő volt az esti meccsig már elindultak Bernbe, ahol a franciák a hollandok ellen mérkőznek majd meg. Lara és Tomon kívül még hárman ültek be hozzájuk.

– Hazafelé te vezetsz – mondta a mellette ülő férfinak, aki mindezt csak egy széles mosollyal nyugtázta. – Nincs kedvetek a meccs után egyet játszani?

– Ha a pályát lerendezed, akkor szerintem mindenki benne lesz – válaszolta az egyik utas.

Lara útközben telefonon lebeszélte, hogy este a mérkőzés után a pályán játszhassanak. Mögöttük Pierre jött hasonló nagyságú terepjáróval. Olyan gyorsan mentek, amennyire csak lehetett.

Az ezüstszínű jármű sofőrje külsőleg nem mutatta, de belül tombolt. Csak egy kérdés fogalmazódott meg fejében és amint megérkeznek, felteszi ezt a kérdést apjának, hiszen ő sosem tanult spanyolul. Mégis már most előreérezte, hogy választ nem fog kapni, mint oly sokszor.