9. Döntések és újabb titkok, melyeket nem ismersz...

Lassan múlt az idő, az eső már rég elállt, de a nap még nem sütött ki. Ez pedig a hatalmas szürke felhőknek volt köszönhető, melyek eltakarta és hűvös levegőt idézetek elő, mely a nyári hőmérséklethez képest kellemes volt.

A külvárosi szálloda egyik erkélyajtaja halkan nyílt ki, amin lakója lassan lépet ki. A kinti világra tekintve, még mindig olyan volt az idő, mintha pirkadna, de ezt meghazudtolva gyorsan telt az idő, közelítve ahhoz az órához, amikor meg kell hoznia a döntését. Hiába cikáztak fejében a gondolatok, nem tudta, hogy mit tegyen. Persze tudta jól, hogy mi lenne a helyes, de valami nem engedte, hogy ezt ki is mondja.

A hideg zuhany sem segített, amit a lejátszott mérkőzés után vett. Ez máskor mindig megtette hatását, de most még ez sem használt, ahogy a hideg kőkorlát sem, aminek neki dőlve figyelte a borongós tájat.

Fekete – fehér, széles csíkos kötött pulóvert viselt, melynek alja egészen combja közepéig ért. A hideg elől ugyan nem rejtette el, de az jótékonyan hatott testére. Barna tincsei rendezetlenül omlottak vállára, amit a zuhany vize okozott, azonban mit sem törődve ezzel, szürke szeme előre meredtek. Ha valaki ebben a pillanatban nézet volna bele tekintetébe, azonnal hátrált volna. Megannyi érzés kavargott benne, amit nehéz lett volna megérteni rögtön.

Azok, akik ismerték, észrevették volna az ott megbújó könnycseppeket, de ezt nem akarta, hogy lássák. Mindig erősnek mutatta magát, mégis mikor egyedül volt, magányosan, feladta ezt és elengedte magát.

Tudta jól, hogy egyszer el fog jönni annak is az ideje, hogy már a barátai előtt sem tudja majd tartani magát, de az utolsó percekig húzni akarta ezt. Egyszer ki fognak törni érzései, és volt egy olyan sejtése, hogy ez akkor fog megtörténni, mikor nagyon nem számít rá.

Gondolataiból a feje mellett elnyúló karok rángatták ki, aminek tulajdonosa hátának dőlt izmos mellkasával. Tenyerét nem sokkal ezután már a nyakánál érezte, ahol lassan fogta meg láncát.

– You’ll never walk alone – olvasta el Tom a cédulán lévő feliratot, melyet ujjai között tartott. – Ez pedig mindig is így lesz! Van egy olyan érzésem, hogy akitől kaptad, sokkal fontosabb volt neked, mint Bryan.

– Mert ez az igazság! Bryan már a múlt és egyáltalán nem érdekel. Tudod egy valamit nem értek?! – jelentette ki Lara, nem foglalkozva azzal, hogy hetekkel ezelőtt még boldogan nyilatkozott párjáról. Tom mindig is tisztában volt azzal, hogy már régen nem olyan volt ez a kapcsolat, mint a kezdetekben, de örült annak, hogy boldogan látja a lányt. – Téged miért nem hívtak be a csapatba? Habár lehet azért nem, mert majd a Vb-n számítanak rád.

– Még messze van, majd kiderül, hogy mit akarnak tőlem – felelte a kérdésre. Elterelve magáról a szót, visszakérdezett. – Te döntöttél már?

– Nem… hiába gondolkozom rajta, egyszerűen nem megy – jelentette ki halkan. Percekig álltak szótlanul, a külvilág zajait hallgatva. – Azt hiszem, jobb lesz, ha nem megyek ki a mai meccsre. Estig mindenképp döntenem kell.

– Rendben, de én attól még megyek. Találkozom néhány barátommal is – válaszolta a szőkés barna hajú férfi, miközben visszahúzta karjait. Pillanatokig nézte még a távolba meredő lányt, majd megfordulva, visszament a nappaliba.

– Már öt hosszú éve, hogy egyedül vagyok – suttogta félve Lara miután hallotta az ajtó záródását. Arcát lassan szántotta végig egy könnycsepp, mely végül a földön halt meg. Tudta, hogy már nem sokáig fogja magában tartani a felgyülemlett érzéseket, de ezeket addig akarta bent tartani, amíg csak tudja.

A szomszéd lakosztályban lévő férfi, mindet hallott. Nem akarta kihallgatni, de mikor meghallotta csapatának kedves mondatát, már nem tudott nem odafigyelni. Egyre jobban érdekelte a fiatal nő, akivel kapcsolatban sejtései kezdtek beigazolódni, ami a mez és a hallott mondat, csak még jobban előresegítettek. Ám ezeken felől sokkal jobban érdekelte az az érzés, amit akkor kerítette hatalmába, mikor játékát figyelte. Tisztában volt vele, hogy eddig még sosem találkoztak, ennek ellenére tudat alattija jelzet számára, hogy nem először látta már a lány lendületes megmozdulásait.

A kint álló személy visszament a hálóba, így még hallotta Tomot elköszönni, majd a becsukódó ajtó hangját is. Pillanatokra megállt, majd az éjjeliszekrényen lévő telefonjáért ment. Szétnyitva a készüléket, névjegyzékéből kikereste apja számát és már hívta is őt.

Ismerte annyira, hogy tudja, mit fog mondani. Biztos volt benne, hogy ilyen lehetősége nem fog adódni máskor, ezért ki kell használnia. Különben örökre bánni fogja, de ebben nem volt biztos, hogy ez így lenne.

Negyedórányi szöveget hallgatott végig apjától, mire lerakhatta a telefont, mégsem érezte azt, hogy tudna dönteni. Hiába sorolta fel az ésszerű érveket Anthony, nem érezte azt, hogy neki feltétlenül szerepelnie kellene ezen az Olimpián.

A szekrényhez lépve, kivette szürke Nike pulóverét, hozzá fekete térdnadrágját. Kibújva a kötött darabból, magára kapta a sportosabb felsőt, majd az alsót is felvette. Mezítláb lépet bele fekete, fehér csíkos cipőjébe, amibe beledugta a fűzőket, de ennek ellenére azok végei kilógtak.

Haját egyszerűen összefogta, majd fejére húzta a kapucnit. Nem tudta, hogy mihez fog kezdeni, de nem akart a szobában lenni. A szabadba vágyott, ezért nesztelenül lépdelt végig a helységeken, mintha valaki aludna.

Ugyanígy ment végig a folyosón, egészen a liftig. Fellélegezve vette tudomásul, hogy senki sincs rajta kívül, mintha eddig attól félt volna, hogy valaki meglátja. Ez nagyon is közel állt a valósághoz, mivel érezte, nem lenne könnyű dolga erősnek mutatnia magát most bárki előtt.

Nem tudta, hová megy, csak hagyta, hogy lábai vigyék előre. Mosolyogva vette tudomásul, hogy végül a foci pályánál köt ki. Mindig is megnyugtatta, amire most mindennél nagyobb szüksége volt.

Könnyedén ült fel a vaskorlátra, majd szemét a zöld gyepre függesztette. Fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie, korábban még sose került ilyen helyzetbe. Érezte, hogy valami meggátolja a döntésben, és tudta is, hogy mi ez, mégsem mondta ki.

Szeme sarkából látta, hogy valaki mellette felkönyököl a vasra, de nem nézet az illetőre. Mindketten előre néztek, nem szóltak a másikhoz. Csak levegő vételük zavarta meg a beálló csendet, de az is másodpercekig.

– Valami baj van? – kérdezte meg egy idő után az idős férfi.

– Ha az annak számít, hogy nem tudok, vagyis nem akarok dönteni, akkor nagy bajban vagyok – bólintott rá Lara. Nem értette, hogy miért mondja el a gondját az idős trénernek, de valamiért megbízott benne.

– Ha elmondja, miben kell dönteni-e lehet, hogy segít – mondta segítség gyanánt. Remélte, hogy a lány nem fog elmenni és elmeséli neki a problémát, így megismerheti kicsit.

– Egész eddigi életemben imádtam a focit. Ezt tanúsítja az is, hogy már öt évesen egy Liverpool-i csapatban játszottam. Életem első meccsét ott nyertem meg – kezdet bele Lara. Mosolyogva idézte fel magában a régi képeket, amin kicsin játszott a csapatával.

– Lehetett látni a profizmust ma a játékán. Gondoltam, hogy nem csak hobbiból játszott – mondta Luis Aragonés. – Még mindig nem emlékszik. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy ki vagyok, és hogy ki is ő valójában, kinek a lánya!

– Mindig is keményen edzetem, és ennek köszönhetem, hogy a fiú csapatban játszottam végig. Az elején azt hittem, hogy nem fogadnak majd be, mert lány vagyok, de nem így történt. Miután látták, hogy mennyire keményen küzdök, befogadtak – folytatta életének egyik részének elmesélését. Fogalma sem volt, hogy miért beszél erről, de folytatta tovább. – Tíz éven keresztül rengeteg bajnokságot nyertünk meg. Az utolsó évben a döntőmérkőzés előtt két héttel felkerestek az Arsenal női csapatának megfigyelői. Ajánlatot tettek, hogy legyek a csatárjuk, de én időt kértem, ezért egy hónapot kapta. Még aznap levelet is kaptam egy New York-i gimnáziumból, ahova meghívtak, hogy tanuljak ott sporttagozaton. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Sosem játszottam együtt lányokkal, de azt tudtam, sokkal másabb, mint ami eddig volt.

– Mit választott? – kérdezte meg. Érdekelte, hogy mi történt az unokájával ez alatt a tizenöt év alatt. Bár tudta, hogy sok mindent nem fog megtudni, de már ez is több mint a semmi.

– Végül elfogadtam a New York-i ajánlatot és elutaztam Amerikába. Talán jobb is volt, hiszen nem lett volna könnyű az új csapathoz szoknom – mondta, miközben előre révedt. Arca és szeme kifejezéstelenek voltak. A megemlített események, mind felidéződtek benne, mintha újra átélné őket. – Mindezek után nem voltam képes pályára lépni. Egy sima edzésen, vagy egy tét nélküli meccsen játszottam, de egy bajnokin már nem tudtam – itt megállt. Lelki szemei előtt újra átélte azokat a perceket, amikor a lelátóról nézte barátait, akik boldogan küzdenek, hogy végül a legjobbak között legyenek. Újra eszébe jutott Tom arca, akinek sok mindent köszönhet, hogy nem veszítette el magát. – Mivel, muszáj volt egy sportot felvenni, így a kosárlabda mellett döntöttem. A kondim meg volt hozzá, csak a szabályokat kellett megtanulnom. Nemsokára már tétmérkőzésen játszottam, ahol volt pár játékos megfigyelő. A végén megkerestek, és ajánlatot kaptam, hogy legyek a Liberty támadója. Mindez öt éve volt. A szerződést aláírtam, és most én vagyok állítólag az egyik legjobb játékos. Talán ezért is kerestek meg, hogy játsszak az Olimpián.

– Értem, de mi ezzel a baj? Hiszen, ha felkérték, akkor egyszerű a válasz, nem? – kérdezte nyugodtan az edző. Ám látva a merev ülést, azonnal rájött, hogy mi is az igazi baj.

– A baj csak annyi, hogyha elfogadom a felkérést, azzal elismerem végleg, már kosaras vagyok, de ez egyszerűen nem megy – felelte Lara a kérdésre. Végig ez gátolta meg, ezért nem mert igent mondani Annenek azonnal. – Az eszem azt diktálja, hogy fogadjam el, de a szívem és a lelkem mást sugall. A labdát rúgni mindig jobban szerettem, mint a kezemben tartani vagy pattogatni. Nehéz bevallani, de a kosarat sose tudtam annyira élvezni, mint a futballt és most kijelenteni azt, hogy végleg vége…

– Nem könnyű – fejezte be Aragonés. Végighallgatta a lány beszédjét, és rá kellett jönnie, hogy egész lénye, kisugárzása, hangja, arcvonásai és a sport iránti szeretete, amit érzet mondandója során, csak egy valakire emlékeztette. Nem másra, mint az édesanyjára, Gabrielléra. – Pont olyan, mint az édesapja. Volt szerencsém megismerni, mikor Spanyolországban játszott.

– Ezt sokan mondták már, főleg a keresztapám, akit minden bizonnyal ismer is. Ő a Liverpool edzője, Rafa Benitez – mondta, miközben mosolyogva az idős edző felé fordította arcát, aki ekkor láthatta, hogy szemében furcsa fény csillan meg. Már tudta, hogy el fogja fogadni az ajánlatot és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy olimpiai bajnok legyen. – Azt hiszem, már tudok dönteni. Köszönöm, hogy meghallgatott.

– Nincs mit – mondta egyszerűen. Lara lassan leugrott a korlátról, majd zsebre dugott kézzel visszaindult az épület irányába. Az idős férfi még sokáig figyelte távolodó alakját. Ennyi idő után láthatja a lányt, de nem árulhat el neki semmit. Valahol fájt neki a tudat, hogy nem ölelheti magához egyetlen unokáját, mégis a tudat és az előbb tapasztaltak vigasztalták. Vigasztalták, hiszen annak ellenére, hogy Lara nem ismerte anyját, teljesen olyan volt, mint ő, néhány dolgot kivéve. Külsőre sok hasonlóság volt köztük, kivéve szeme és haja színe. Belsőleg is hasonlított, bár itt is megjelentek apja tulajdonságai. Míg anyja a teniszért rajongott, ő a fociért. – Remélem, nemsokára eljön azaz idő, amikor mindenre emlékezni fog.

Lassan ő is visszaindult, hogy megnézze, mit csinálnak a csapattagok. Sokan a kinti teraszon ültek és beszélgettek. Mindenki elfoglalta magát, hiszen még holnap sem lesz mérkőzésük, bár már többet fognak edzeni, mint a mai nap.

***

A nap rég felkelt és ezernyi sugarával próbálta felmelegíteni az időt, az éjszakai és a tegnapi esőtől. Célját elérte, hiszen a levegő felmelegedett, ennek köszönhetően pedig Rottenmann utcái megteltek emberekkel.

Az egész várost beszélgetéseik, nevetéseik zaja töltötte be. A tömegben sok fotós és néhány riporter is volt, hogy interjúkat és fotókat készítsenek. Nem is csoda, hiszen a spanyol válogatott játékosai egy kis szabadidőt kaptak az edzés előtt, ezért találkozhattak családtagjaikkal, barátaikkal a városban.

Lara is ott volt a városban, ám ő próbált minél jobban rejtőzködni a fotósok elől. Fekete topot viselt, melyen sárga színű feliratok voltak a kollekció jelszavaival és az elmaradhatatlan pipával. Mindehhez világosbarna, szövet térdnadrágot vett fel, melyen rengeteg zseb volt. Lábán egy ugyanolyan színű papucs volt, mint a topja. A pántja sárga volt, míg a talp része fekete, amire rá nyomták a márka jelét.

Mellette Tom sétált, akin fehér póló és világos színű térdnadrág volt, hozzá fehér sportcipőt viselt. Mindkettőjük szeme előtt fekete napszemüveg volt, ezzel eltakarva tekintetüket, hogy ne ismerjék fel őket.

Tegnap este felhívta Annet, és elfogadta az ajánlatot, ezért is bujkált annyira. Volt egy olyan érzése, hogy már az ő neve is felkerült a nyilvános listára, így megannyi kérdést fog kapni, egészen az olimpiáig.

Hirtelen feltolta tekintete elől szemüvegét feje tetejére, mivel nem volt biztos abban, amit látott. Tegnap felhívta néhány francia barátja, akiknek a jegyei nála voltak és a megbeszéltek alapján, itt a városban fognak találkozzanak. Ha nem csalt a szeme, akkor épp őket látta nem messze. Mindketten abba az irányba indultak el és hamarosan már a kisebb csoportnál voltak.

– Sziasztok, srácok – köszönt hangosan Lara. A hat fiú és a három lány, azonnal felé fordult.

– Végre! Már azt hittük, hogy sosem értek ide – mondta egy fekete hajú és zöld szemű férfi. Tincsei a zselének köszönhetően az égnek álltak, míg arcán mosoly bujkált. Lassan mindegyikőjük az érkezők felé vették útjukat, aztán öleléssel és két arcra puszival köszöntötték őket.

– Én nem is kaptam semmilyen ölelést vagy puszit! – mondta tetettet dühvel Tom. Lara elé lépet és összeborzolta már így is szénaboglyára emlékeztető tincseit.

– Most sem is kapsz… de ha azt akarod, hogy az legyen a legfőbb hír, hogy összejöttünk, akkor felőlem kaphatsz kettőt – felelte mosolyogva Lara. Tudta, hogy ezzel le tudja fegyverezni a másikat, hiszen mindkettőjüknek elegük volt már az újságokból.

– Inkább menjünk – szólt Pierre, a fekete hajú srác. Mindannyian a ma esti francia mérkőzésre jöttek el, amit már nagyon vártak.

Már épp elindultak volna, mikor Larát felismerte egy arra járó operatőr. Sietősen szólt riporterének és azonnal felé indultak, nehogy elmenjen. Észrevéve őket a barna hajú, barátait előre küldte, hogy őket békén hagyják.

– Jó napot Miss Hamilton. Lehetne pár kérdésem? – kérdezte a barna hajú férfi kezében egy mikrofonnal. Lara annak érdekében, hogy hamar szabaduljon, rábólintott.

– Igen, csak ha lehetne, fogjuk rövidre – felelte a húszas éveiben járó férfinek.

– Természetesen – válaszolta az mosoly közepette. – Nos, a hírek szerint részt fog venni az idei nyári Olimpián. Szeretnék ehhez gratulálni!

– Igen, idén én is benne leszek a csapatban. Köszönöm. – Már teljesen érzelemmentesen tudott válaszolni a kérdésekre. Fel sem vette azokat, mintha nem is neki szólnának.

– Mivel mindenki tudja, hogy te Angliában éltél sokáig, így biztos vagyok benne, hogy nekik szurkolnál az Eb-n, de ők, mint ismert, nem jutottak ki – fűzte mondatokba gondolatait. – Így most kinek szurkolsz?

– Sok favoritom van, akiknek drukkolok. Mivel Madridban születtem, így a spanyoloknak, de ha nem mondom melléjük a franciákat, akkor néhányan megorrolnak rám – kezdet bele a kedvencei mesélésébe. – És még a németeket se hagyhatom ki, bár őket nem nagyon csípem. Az első számú kedvenc válogatottam az a spanyol.

– Őket titkos befutónak tartják. Ezt sugallja az első mérkőzés végeredménye is – mondta a férfi. – Akkor gondolom, azt szeretnéd, ha ők lennének a bajnokok. Szerinted ki lesz a gólkirály?

– Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ezt kívánja és ha ez így lesz, ajánlom mindenkinek, hogy utazzon Madridba, mert biztos nagy buli lesz – kezdte monológját. – A gólkirály címre eddigi három góljával esélyesen pályázik David Villa, de ez még változhat, hiszen soká lesz még vége a tornának.

– Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdésekre. Még egyszer sok szerencsét az Olimpiához! Addig is töltsd jól az időt – jelentette ki a férfi, majd elköszönt és továbbmentek.

Visszatolva szemüvegét tekintete elé, barátai után indult. Néhány méter után azonban újra meg kellett állnia, ugyanis hátulról a lábainál egy kis kezet érzet. Megfordítva fejét odanézet, de a kéz tulajdonosa elé futott és a jobb lábát karolta át.

Újra előre nézve, egy kislányt látott, aki nem igazán foglalkozott azzal, hogy kibe kapaszkodik. Barna tincsei két copfba voltak összefogva, majd hatalmas barna szemét lassan emelte fel Larára. Sötétbarna íriszében a huncutság fénye csillogott. Gondolkodás nélkül guggolt le hozzá, miközben mosolygott, mintha ez szokványos lenne.

– Kis csillag, a szüleid hol vannak? – kérdezte. Szeme elől feltolta a szemüveget, hogy jobban megnézhesse a gyereket. Választ nem kapott, csak az egyik kisujját fogta meg és maga után kezdte húzni Larát. – Hé! Hová viszel?

A kicsi már futott, de neki csak nagyobbakat kellett lépnie. A kislány egyfolytában kacagott, melyet Lara boldogan hallgatott. Szemében végiglátta a boldogság fényét, így tudta, hogy szülei biztos nagyon szeretik. Nemsokára megálltak, ahol négy személyt látott, akik neki háttal álltak.

– Elnézést! Ő itt nem a maguk lánya? – kérdezte meg az idegenektől, miközben lenézet a kislányra, aki még mindig szorosan fogta ujját. A megszólítottak lassan feléjük fordultak.

– Kicsim, már megint elmentél! – mondta egyszerűen egy sötétbarna hajú nő. – Elnézést, remélem, nem okozott gondot.

– Egy ilyen kis tündér, mint ő, sosem okoz gondot – válaszolta kedvesen Lara. Míg hozzá a nő angolul, a lányához spanyolul beszélt. Most jött rá, hogy valószínűleg ezért nem válaszolt a kérdésére. Csak néhány pillanat múlva vette észre, hogy kik is állnak vele szemben. David Villa és feltehetően a felesége, míg mellettük ott állt Fernando Torres és barátnője. Mindannyian őket figyelték, amint a kislány szorosa, fogja kisujját.

– Zaida, kicsim most már enged el a néni kezét. Biztos van dolga és így nem tud elmenni. Nézd, itt van Olalla. Fogd inkább az ő kezét, a néni pedig had menjen el.

– Ez mi? – kérdezte a kislány Larától, mikor leguggolt. A jobb karján lévő feliratra mutatott. Mindennél csak az volt számára a legmeglepőbb, hogy értette, mit kérdez tőle a kicsi.

– Ez olyan dolog, ami remélem, ha felnősz neked nem lesz – válaszolta spanyolul. Nem értett már semmit, hiszen ő sosem tanult spanyolul, és nem is élt ott, csak ott született, de onnan hamar eljöttek. Ezért teljesen hihetetlennek tartotta, hogy ő válaszolt, ennek ellenére mégis saját hangját hallotta. Mióta idejött az Eb-re, az élete teljesen megváltozott. Kiderült, hogy már régóta megcsalja Bryan, akivel felbontotta az eljegyzést is. Egy különös érzés, mely azt sugallta, hogy a spanyol kilences mez tulajdonosát már ismerte és mindezek tetejébe most még kiderül, hogy érti a spanyol nyelvet és beszélni is tud egy kicsit, teljesen kikészítette. Mindezt egy mosollyal próbálta eltakarni, kisebb nagyobb sikerrel. – Prücsök most már engedd el az ujjam. Inkább a szüleiddel töltsd az időt, ne egy vad idegennel. Én is jobban kihasználtam volna az időt, de én már nem tehetek semmit – mondta neki Lara. Tudta, hogy nem sokat árt belőle a kislány, de érezte, ahogy enyhül a fogás az ujján.

Az álló személyek végiglátták a fiatal nőn az átsuhanó szomorúságot, amikor rábeszélte a kicsit, hogy engedje el. Miután elköszönt mindenkitől, szemüvegét visszarakta szeme elé, majd megfordult és barátai felé indult. Visszapillantva, látta, ahogy Zaida őt figyeli. Mikor a kislány is észrevette, elkezdet neki integetni kis kezével. Lara visszaintett neki, miközben mosolygott.

Elérve barátait, Tom átkarolta vállát. Ők az iménti jelenetből nem láttak semmit, mert a hatalmas tömeg mindent eltakart. Vidáman cseverészve mentek a parkoló felé, ahol a Cadillac parkolt. Annak ellenére, hogy még sok idő volt az esti meccsig már elindultak Bernbe, ahol a franciák a hollandok ellen mérkőznek majd meg. Lara és Tomon kívül még hárman ültek be hozzájuk.

– Hazafelé te vezetsz – mondta a mellette ülő férfinak, aki mindezt csak egy széles mosollyal nyugtázta. – Nincs kedvetek a meccs után egyet játszani?

– Ha a pályát lerendezed, akkor szerintem mindenki benne lesz – válaszolta az egyik utas.

Lara útközben telefonon lebeszélte, hogy este a mérkőzés után a pályán játszhassanak. Mögöttük Pierre jött hasonló nagyságú terepjáróval. Olyan gyorsan mentek, amennyire csak lehetett.

Az ezüstszínű jármű sofőrje külsőleg nem mutatta, de belül tombolt. Csak egy kérdés fogalmazódott meg fejében és amint megérkeznek, felteszi ezt a kérdést apjának, hiszen ő sosem tanult spanyolul. Mégis már most előreérezte, hogy választ nem fog kapni, mint oly sokszor.