2. Emlékek, melyekre emlékszel, és amelyekre nem… 2.

Madridban egy telefont csörgött. Egy férfi vette fel, de nem őt keresték. A kagylót félrerakta, és kiment a pályára, hogy megkeresse a hívott személyt. Odakint mindenki edzett. Végignézett a játékosokon, és tekintete megakadt a keresetten.

– Hamilton! – kiáltotta el magát, mikor észrevette a tréningező férfit. – Telefonon keresnek. Az irodában felveheted.

– Ki az? – kérdezte, mikor a férfi mellé ért a focista. Fogalma sem volt, hogy ki keresheti ilyenkor.

– A rendőrségről hívnak, de nekem nem mondtak semmit. – Habár azt sejtette, hogy nagy baj lehet, ha a rendfenntartók keresik Anthonyt.

Ezt társai is hallották, de fogalmuk sem volt, hogy mekkora gond lehet. De amikor már csak azt látták, hogy csapattársuk a folyosón rohan kezében az autókulccsal, rájöttek, hogy nagy baj van.

A férfi az úton száguldozott, mely Madridból Fuenlabradába vezetett. De nem haza ment, hanem a kórházba. Amilyen gyorsan csak tudott, keresett egy parkolót, és a recepcióra sietett, hogy megkérdezze, melyik szobában van felesége és kislánya. A rendőrség azért kereste, hogy értesítsék az autó balesetről, melyet Gabrielle és Lara szenvedett el. Mikor megtudta, hogy a második emelet kétszázhúszas és kétszázhuszonegyes kórteremben van családja, újra elkezdett rohanni, hogy megtudja, hogylétüket. A folyosón ott volt apósa is, aki az orvossal beszélt. Ott megtudta, hogy kislánya egy agyrázkódással és néhány karcolással megúszta a balesetet, de felesége rosszabbul járt. Kiderült, hogy egy részeg sofőr áthajtott a piroson, és nekiment az autónak, amit Gabrielle vezetett. Eleget megtudván nem hallgatva tovább, bement feleségéhez.

– Drágám jól vagy? – kérdezte meg kedvesét. Tekintete fátyolost volt attól, amit látott. A nő arca horzsolásokkal és néhol egy-egy varrattal volt teli. Mindenhol gépek csipogtak, ezzel jelezve, hogy még életben van.

– Mi van Larával? – hangja rekedtes volt, és halk. Haja ziláltan és kócosan szóródott szét a fehér paplanon, mely most kiemelte sápadt bőrszínét.

– Ő jól van. Most alszik – mondta, miközben leült egy székre, és megfogta a hideg kezeket. – De te jól vagy?

– Képzeld, Lara nyert egy meccset – nem felelt a kérdésre, mert nem akarta elmondani, hogy fájdalmai vannak. És azt sem, hogy hallotta az orvosokat, és tudja, hogy meg fog halni. – És azért indultunk el, hogy a fotónak vegyünk egy keretet. De ugye, tényleg nincs semmi baja?

– Nem, nincsen. Az orvos szerint néhány nap múlva már futkározhat is – próbált semleges hangon beszélni, de nem nagyon ment. Eluralkodott rajta félelme, miszerint elveszítheti kedvesét. És tudta jól, hogy abba belehalna. – De neked most pihenned kell, hogy felépülj, és haza gyere velünk.

– Én nem vagyok biztos benne, hogy haza megyek innen. Ne mondj semmit. Hallottam az orvosokat, és tudom, hogy ez képtelenség – mondta halkan, miközben kezét kivette a szorításból, és megsimogatta a férfi arcát.

– Kérlek, ne mondj ilyet – állt fel a székről, és az ablak elé ment. Majd visszament feleségéhez, és folytatta. – Szükségünk van rád. Nekem és Larának is. Kérlek, ne tedd ezt. Maradj itt velünk.

– Csss. Már nincs sok időm, érzem. – Egyre nehezebben vette a levegőt, de tovább beszélt. – Meglesztek nélkülem is. Kérlek, ne sírj, most erősnek kell lenned, hogy támogatni tud Larát.

– Akkor ne mondj ilyet – suttogta, miközben két nedves csík csillogott arcán. – Csak higgy abban, hogy meggyógyulsz, és akkor sikerülni is fog.

– De… érzem, hogy… fogytán… az időm. – Immár akadozva beszélt. Még egy utolsó lélegzetet vett, és csak két szót suttogott. – Szeretlek… Antho… - Már nem tudta befejezni mondatát. Szemei lecsukódtak, és a gépek jelezték, hogy szíve megállt, és nem vesz több levegőt.

– Ne! – kiáltott fel a férfi, mire egy csomó orvos és nővér rohant be a szobába, és őt kitessékelték. Az orvosok újra élesztették, de mindhiába, már nem tudták visszahozni a nőt az élők sorába. – Miért?! Miért pont őt vetted el tőlem? – suttogta, miután bement halott kedvese szobájába. Apósa addig bement unokájához, aki még mindig nem kelt fel. – Inkább én lettem volna ott. Így most hogy fogom felnevelni Larát? Anya nélkül.

– Uram – szólt hozzá az egyik nővér, aki most lépett be a kórterembe. – Úgy gondolom, hogy tudnia kell valamiről. A vérvizsgálat során kiderült, hogy a felesége terhes volt. Kéthetes terhes.

– Még tovább büntetsz? – kérdezte, miután kiment a nővér, és kinézett az ablakon. Könnyei megállíthatatlanul folytak arcán, zöld tekintetében mérhetetlen fájdalom, keserűség és gyász volt felfedezhető. Majd felállt az ágy mellől, de utoljára még lehajolt feleségéhez, és megcsókolta. – Szeretlek, Gabrielle. Mindörökké. És ígérem, Lara mindent meg fog kapni, hogy boldog legyen.

Kilépett a folyosóra, ahol egy megviselt idős férfit és egy orvost talált. Vártak valakire, pontosabban, rá. Mikor a két férfihez lépett valamiért rossz előérzete támadt.

– Uram, a kislánya felébredt – kezdte az orvost. Anthony nyugtalan volt. Előérzete nem tévedt.

– Ugye, nincs semmi baja? – kérdezte meg. Ránézett halott felesége apjára, aki elég rosszul festett. De ezt mindenki megértette, hiszen az egyetlen gyermeke most halt meg.

– Az agyrázkódása miatt amnéziája van – mondta az orvos. Hangján nem lehetett semmilyen érzelmet hallani, mintha gép lenne. Semmi érzelem, csak a munka, melyet el kell végezni. – De azt sajnos nem tudjuk, hogy részleges vagy…

– Vagy egész életében nem fog az anyjára emlékezni – fejezte be a mondatot. – És most, mit tehetünk?

– Azt ajánlom, hogy semmiképpen se mondják el az anyja halálát, mert egy újabb lelki trauma nem tenne jót neki – közölte a tényeket a doktor. – Sőt! Az még jobb lenne, ha elutaznának, és ha kérdi, hol az édesanyja, akkor mondja azt, hogy nem tudott velük jönni. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de ez az ő érdekeit szolgálja.

– Köszönjük – mondták egyszerre apósával, majd bementek a kislány kórtermébe. Mindkettőjük elég nyúzott volt, de ezt nem mutathatták ki Lara előtt, mert ő semmire sem emlékszik.

/10 évvel később/

Az esőcseppek lassan hullottak alá az égből. Hiába volt nyár, őt ez nem érdekelte, és lassan már három napja egyfolytában csak esett, lehűtve az így is hűvös nyarat.

Ez jellemezte Anglia területét, így Liverpoolban sem volt másként.

A kis utcákon még nem járt senki. Nem is csoda, hiszen még csak hajnali öt óra. De mégis, egy kertvárosi hatalmas villában nem aludtak. A villához hatalmas, nem hétköznapi udvar is tartozott. A ház mögött egy kisebb focipálya is helyet kapott az úszómedence mellett, ezzel is mutatva, hogy tulajdonosai mennyire szeretik a labdarúgást.

A gigantikus méretű házban több hálószoba, vendégszoba, fürdőszoba, nappali, étkező és egy konyha foglalt helyet. A bútorok és az egyéb berendezési tárgyak tükrözték anyagi helyzetüket.

A hatalmas lépcsőn egy tizenöt éves lány jött lefelé vállán egy sporttáskával. Mikor leért az előszobába, lerakta a többi csomagjához. Majd elindult a nappaliba, ahol édesapja ült.

– Indulhatunk? – kérdezte meg az ajtóban állva.

– Biztos, hogy menni akarsz? – tette fel kérdését újra. Nem akarta, hogy egyetlen lánya elmenjen.

– Igen. Ilyen lehetőséget nem hagyhatok ki – felelte, bár tudta, hogy ez nem teljesen igaz, de ezt apjának nem kell tudnia. – Nem mindenki mehet ki New Yorkba tanulni. És különben is, minden szünetben haza fogok jönni.

– De itt is van lehetőség, hisz kaptál ajánlatot… – nem tudta befejezni mondatát, mert közbe szólt.

– Már rég visszautasítottam. Inkább induljunk, mert nem fogom magam meggondolni – mondta a barna hajú lány, és elindult az előszoba felé. Felvette motoros dzsekijét és egy sportcipőt, így már csak apjára várt, aki lassú léptekkel ment utána.

Magához vette két sporttáskáját és az egyik bőröndöt. Majd kiment a már várakozó autóhoz. Felnyitotta a terepjáró csomagtartóját, és bepakolta táskáit. Ekkorra ért ki az édesapja, aki hozta az utolsó csomagot is. Miután mindent bepakoltak, beültek a járműbe, és a reptér felé vették az útjukat.

Fél óra autóút után kiértek. Hiába volt még csak fél hat, már sok ember sürgött-forgott a reptér előcsarnokában. Miután kipakoltak a kocsiból és leadták a lány csomagját, mehetett is a New York-i géphez, mivel nemsokára indult. A terminál bejárata előtt megálltak, hogy elbúcsúzzanak.

– Hiányozni fogsz, Lara – mondta lánya fülébe a férfi, miközben megölelte. Olyan szorosan ölelte magához, mintha sose akarná elengedni. És ez így is volt. Feleségét már rég elvesztette, és most lánya is elmegy.

– Te is nekem, apa – súgta halkan Lara. Egy pár könnycsepp végig folyt arcán, hogy végül a földön haljanak meg. – De most már mennem kell.

– Ha megérkeztél, hívj fel – integetett utána apja. Szemeiben szomorúság volt felfedezhető. De ott volt mellette még a kíváncsiság fénye is, hiszen nem értette meg Larát. Remélte, hogy egyszer megtudja döntésének okát.

A New Yorkba tartó gép lassan felszállt, hogy megkezdje hosszú útját. Lara az egyik ablak melletti ülést kapta. Az üvegen keresztül nézte a várost, melyet annyira szeretett. És most hagyja el, talán sose tér vissza. Fogalma se volt, hogy mit fog ez után tenni. Az elmúlt hónapokban sokat gondolkozott, de minden gondolatának a vége az lett, hogy menjen el innen. El abból a városból, amiben megtalálta azt a személyt, aki elismerte tudását, de később elvesztette, és talán ezért menekül el innen.

Tekintetét visszaemelte a látképről, és most a nyakában lógó dögcédula medálját figyelte, amit tőle kapott. Sose fogja elfelejteni. Ezt az egyet biztosan tudta. De tovább kell lépnie, és új életet kezdenie New Yorkban. Ott, ahol új környezete, és új emberek várják. Most csak erre van szüksége.

***

A Liverpoolból érkező gép hamarosan leszállt négy órás útja után. Mikor megállt a számára kijelölt leszállópályán, sok ember szállt ki belőle. Voltak köztük üzletemberek, turisták, nászútjukat töltő ifjú házaspár, és voltak olyanok is, akik hosszabb távra jöttek. Egy fiatal lány lépett be az előcsarnokba, hogy összeszedje csomagjait, majd megkeresse a rá várakozó személyt.

– Lara Hamilton? – kérdezte egy magas fekete hajú srác a lánytól.

– Igen – válaszolt a kérdésre, és végig mérte a szerinte tőle egy évvel idősebb fiút.

– David vagyok – nyújtotta kezét a lány felé, aki elfogadta azt. – Anya küldött, és azt hiszem, mostantól nálunk fogsz lakni.

– Értem. De, indulhatnánk? – kérdezte, mire egy értetlen pillantást kapott. – Egy kicsit elfáradtam.

– Oké. De akkor add ide az egyik táskát – Lara odatolta a két bőröndöt. A két sporttáskát ő hozta. – Miért hoztál ennyi cuccot, hisz itt is beszerezhetted volna.

– Ebben a kettőben az edzéshez vannak felszerelések, a másik kettőben vannak a ruháim – mondta a barna szeműnek.

– Értem – még sokat beszéltek az út további részein.

Lara még aznap megismerkedett a család többi tagjával, akiket nagyon kedvesnek tartott. Hamar eltelt az idő a kicsomagolással. Beesteledett, így elment a szobába, amit kapott és lefeküdt aludni.

A következő napokban David bemutatta barátainak, és megmutatta neki a várost. Mégis a lányt akkor látta csak érdeklődni valami iránt, amikor a suliba mentek be, ahol nyáron is folytak az edzések.

Lara egy sport tagozatos gimnáziumban lesz ősztől elsőéves. Idejár David is, így lesz ismerőse. Bár meglenne az ismerősök nélkül is, hiszen könnyen feltalálja magát ilyen és ehhez hasonló helyzetekben.

Az egyik nap, mikor bementek az egyik edzésre, ami kosárlabda volt, nem nagyon kötötte le a lány figyelmét. David a kosárcsapatban játszott. Elmondása szerint a kosarasokért minden lány oda van, de Lara érdeklődését nem nagyon keltette fel. Az edzés alatt hangokat hallott kintről, így kiment megnézni. Egy focipályán találta meg, ahol épp egy meccs folyt. Közelebb ment, hogy megnézze, mit tudnak, de már messziről látta, hogy nem olyan jók.

– Ti ezt nevezitek focinak? – kérdezte egy idő után. – Mert ha igen, akkor nem tudjátok mit jelent az igazi foci.

– Nézzétek srácok, egy csaj – kiabált az egyik fiú. – Mégis, hogy merészelsz ilyet kérdezni, hiszen te nem is tudod mi az a labda. Nemhogy még futball.

– Ne légy olyan biztos magadban! – vágott vissza hangosan Lara. - Fogadjunk, hogy jobb vagyok, mint te, és az amatőr tudásod is felülmúlom.

– Túl nagy a szád, de eddig még semmit sem mutattál – mondta a szőke hajú srác. De abban a pillanatban már nem volt nála a labda. Az egész társaság csodálkozott.

– Nem hiába a foci hazája Anglia – jelentette ki egyszerűn. Majd tovább vitte a labdát, sok védőt kicselezve, és a végén egy csodálatos gólt rúgott.

/5 évvel később/

Lara újra egy repülőgépen ült. De most nem haza megy, Liverpoolba. Nem, most Svájc és Ausztriát vette útba, még pedig nem más miatt, mint a 2008-as Európa Bajnokság miatt. Hát igen, egyvalami megmaradt abból a lányból, aki volt. Ez nem más, mint a foci imádata. Már rég nem játszott tétmeccseken, csak néha néhány barátjával a régi gimnáziumi csapatból. De mára már sokkal többet lehet hallani róla és a kosárlabdáról.

Most egy kemény szezon után pihenni, és a játék figyelésével akar kikapcsolódni. Tudta előre, hogy őt is magával fogja ragadni az a szenvedély, ami régen is. Így újra labdába fog rúgni. De vajon képes lesz egyszer arra, hogy teljes szívvel-lélekkel pályára lépjen, úgyhogy nem kell tartania semmitől? Erre még nem tudta a választ, de remélte, hogy nemsokára kiderül, és újra foglalkozhat régi szenvedélyével.