4. Vihar előtti csend...

Felvett egy kényelmes strandpapucsot, melynek talpa kemény szivacsból, pántjai pedig szövetből készültek. Még magához vette a slusszkulcsát és a napszemüvegét, majd elindult a bejárat felé. Útközben felrakta fekete lencséjű szemüveget, hogy ezzel eltakarja a szemeit. Fogalma sem volt, hogy kik szálltak meg rajta kívül itt és ezért nem akarta, hogy felismerjék. Maga után behúzta az ajtót, majd be is zárta. Lassan megindult a lift felé, és megnyomta a hívó gombot. Várakozás közben mellé állt valaki. Biztos volt abban, hogy ő is a liftre vár. Kis váratva ki is nyílt az ajtó, amin mindketten beléptek.

– A földszintre? – kérdezte meg a másik utastól.

– Igen – válaszolta. A hangján hallatszott, hogy akcentussal beszéli az angol nyelvet. De Lara nem foglalkozott vele sokat, és megnyomta a gombot.

A gépezett egy pityegéssel jelezte utasai számára, hogy megérkeztek, és nem sokára ezt igazolták a szétnyíló ajtók is. Lara a recepcióhoz ment, ahol egy másik nő állt már. Fekete haja rövidre volt vágva. Zöld tekintetével a most érkezőket nézte.

– Elnézést, megkérdezhetném, hogy hol van az étkező? – kérdezte Lara a nőtől.

– A háta mögött. Csak egyenesen kell menni a folyosón és ott is lesz – válaszolta kedvesen.

– Ha reggeli után bejelentkezem, úgy megfelel? – tette fel az újabb kérdést.

– Persze. Ráér még vele, hiszen maga az egyetlen külsős vendég a csapaton kívül – felelte, miközben valamit kereset a gépen.

– Rendben. Köszönöm! – mondta Lara.

Megfordult és elindult a folyosón, amit mutattak neki. A világossárga falakon festmények voltak, a padlón a szőnyeg pedig piros színű volt. Egy kétszárnyas fa ajtó előtt állt meg, amiben üveglapok voltak. Lassan lenyomta a rézkilincset és belépet a helyiségbe, majd körülnézet. Még nem volt senki sem a már-már étteremnek beillő teremben. A napszemüveget feltolta a fejére, hogy jobban láthassa a környezetet. Sok asztal helyezkedett el a térben. A székekbe párnákat is raktak, hogy még kényelmesebbek legyenek. Itt is egy hatalmas faltól falig ablak helyezkedett el, amit a meleg idő miatt kinyitottak, és akár a teraszon is lehetett enni. Néhol látott egy-egy növényt, ami feldobta a hangulatot. Amikor belépet a helységbe, egy pincérnő jött felé. Fehér női inget és fekete szövet rövidnadrág volt rajta, előtte pedig egy fehér kötény. Barna haját összefogta egy laza kontyban, hogy ne zavarja munka közben.

– Jó reggelt. Reggelizni jött? – kérdezte meg. Nem tudta, hogy ki lehet az érkező, így feltette kérdését.

– Igen – válaszolta egyszerűen Lara.

– Akkor kérem, foglaljon helyet, és mindjárt felveszem a rendelését – mondta, már lazábban.

– Rendben – felelte még a távozó nőnek. Oldalra pillantott, ahol egy állványt látott, ami tele volt sportújsággal. Kivett egyet a maiak közül, ami angol nyelvű volt. Egy távol eső asztalhoz sétált, ami az elhúzott ablak mögött helyezkedett el. Lassan a pincérnő is visszaért.

– Mit hozhatok reggelire? – kérdezte meg, mikor odaért.

– Két szelet pirítóst és egy kis teát – válaszolta, amit a nő egyből felírt.

– Rendben. Még valamit? – tette fel szokásos kérdését.

– Köszönöm, nem – mondta, és széthajtotta az újságot.

Még mielőtt elkezdte volna olvasni, fejéről levette a szemüveget, és az asztalra rakta. Majd végleg belemerült az olvasásba. Az sem vette észre, hogy lassan megtelik körülötte az étkező. De őt sem vették észre, hiszen egy kintebbi részen ült, míg a nagy társaság a bentebb eső részeken foglalt helyet. Először nekik vitték ki a reggelit, mivel nekik meg volt rendelve már előre. Miközben hordák ki nekik a reggelit, egy telefon megszólalt. Mindenki a sajátját nézte, mert azt hitték, hogy az övék szól, de tévedtek. Lara tudta, hogy az övé szól, így lassan elővette a zsebéből a készüléket és felvette. Közben az újságot az asztalra rakta, majd összehajtotta.

– Szia, Tom! – köszönt a telefonban. Érezte, hogy sokan figyelik őt, de nem láthatta, mivel háttal ült és a teraszt nézte.

– Szia, Lara. Mi újság? – kérdezte a hívó fél. Évek óta ismerték már egymást. Barátok voltak, bár sokak szerint több is, de mindketten cáfoltak ezt, mert nem volt igaz.

– Semmi különös – válaszolta a kérdésre. – Mikor jössz?

– Reggel fog érkezni a gépem. Olyan nyolc körül száll le – mondta Larának.

– Most azt várod, hogy kimenjek érted? – kérdezte. Ekkor megjelent a pincérnő és hozta a reggelijét. – Köszönöm.

– Jó lenne. De mit köszönsz meg? – a kérdés hallatán a fiatal nő megforgatta a szemeit.

– Neked semmit. Most hozták ki a reggelimet. De sokkal jössz, majd ha ki megyek eléd – felelte majd ivott egy korty teát. – Ha már itt tartunk. Hol fogsz megszállni?

– A francba…

– Azt ne mond, hogy elfelejtetted! – már tudta előre, hogy mi lesz a válasz, így felkuncogott.

– De. Pontosan – még mindig magában mérgelődött, amin Lara jókat mosolygott.

– Még szerencse, hogy a belépők nálam vannak – nem bírta megállni, hogy ne cukkolja a srácot.

– Á! Szórakozz csak nyugodtan. Majd holnap meglátom, mit fogsz tenni, ha ott leszek – mondta morcosan. Mindketten tudták, hogy emiatt nem sértődik meg a másik. Ilyen ártatlan szurkálódások már alapvetőek voltak számukra.

– Oké, akkor kiélvezem az utolsó napomat. De most le kell tennem. Éhes vagyok – jelentette ki egyszerűen. – Szia.

– Szia. Akkor a reptéren várlak – Lara még a telefonon is keresztül tudta, hogy most az a jellegzetes mosoly bujkál meg az arcán.

A készüléket kirakta az asztalra, majd elkezdte megenni a pirítóst. Még alig kezdet bele reggelijébe, amikor megszólalt a másik telefonja. Bosszankodva vette ki a zsebéből és egy könnyed mozdulattal, elhallgattatta. Ha eddig nem tudatosult benne, hogy nincs egyedül akkor most már tudta, hogy rajta kívül még vannak az étteremben.

Miután végzet a pirítóssal, a maradék teát is megitta. Ekkor a pincérnő jött asztalához, hogy elvigye az üres tányért és csészét. Mielőtt felállt volna, megmondta a nevét és a számlájára íratta reggelijét. A napszemüveget visszarakta szemei elé, összeszedte az asztalon lévő mobilokat és slusszkulcsot, majd elindult a terasz felé.

A fehér kavicsos utat vizsgálta, mikor észrevette oldalt a hatalmas buszt. Még a fekete lencséken keresztül is látta a színeket. Igaz sokkal sötétebb volt a piros és sárga, de jól kivehetők. Valamiért kissé zavarta, de abban biztos volt, hogy a fotósok, így békén fogják hagyni. Lassan elérte terepjáróját, és egy mozdulattal kioldotta a riasztót, majd kivette sporttáskáját. Miután bezárta a járművet, visszaindult a szállodába. Biztos volt benne, hogy furcsa látványt nyújthat a táskával a vállán, mert sok játékos őt figyelte. Magában hálát adott magának, amikor lehozta magával a napszemüveget. A fapulthoz sétált, ahol nem csak ő állt.

– Elnézést! Akkor bejelentkezhetnék, ha végzet? – kérdezte Lara, miután lerakta válláról a táskát.

– Egy pillanat, és végzek – mondta a fekete hajú nő. Visszafordult a vele szemben álló férfihez, és spanyolul tárgyalt vele tovább.

– Csak nem a híres Lara Hamiltont látom, aki a New York-i Liberty csapatban játszik?- kérdezte egy ismerős hang.

– Ez a hang túlságosan is ismerős. Ha nem tévedek Daniel Duquesne – mondta, miközben megfordult és szembe találta magát az ismerős arccal. Majd közelebb léptek egymáshoz és megölelték a másikat. – Nem tudtam, hogy itt leszel?

– Nem is kérdezted – válaszolta a kérdésre, majd hátrébb lépet. – De kérdésedre a válasz a pult mögött van, és most társalog egy vendéggel. Gondolom, nem kell bemutatnom, hogy ki a játékos, csak a hölgyet. Sajnos ezzel még várnunk kell, míg befejezi a dolgát.

– Nagyon vicces! Már ha úgy is itt vagy, be szeretnék jelentkezni. Te, pedig meg tudod ezt tenni – mondta, miközben a fekete hajú férfit a pult felé tolta. – Még ma szeretnék eljutni a városba, és egy sportboltba is. Úgyhogy, igyekezz!

– Igenis, őrmester – felelte, miközben a magas bútor mögé ment. – Melyik szoba a tiéd?

– A kettőszáztizes – mondta, miközben lerakta a szemüveget. – Remélem, még ma végzel.

– Ha siettetsz, attól még nem fogok gyorsabban haladni – jelentette ki Daniel, miközben egy lapot rakott Lara elé meg egy tollat. – Itt írd alá. Gondolom, végig maradsz?

– Hát, úgy tervezetem – mondta, miközben visszaadta a már-már fekete szemű férfinek a lapot. Karján a felsője ujja felcsúszott a nyújtás közben, így láttatni engedte az azon lévő tetoválást. Érezte, hogy a mellette álló férfi a feliratot nézi. Másik kezével visszahúzta az anyagot, majd tovább beszélgetett Daniellel. – De ha olasz – német döntő lesz, akkor megyek haza. Te is tudod, hogy nem nagyon szívlelem őket.

– Ha nem ezt mondtad volna, nem is ismernék rád. Bryan nem jött? – kérdezte meg, miközben figyelte Lara tevékenységét.

– Te is tudod, hogy ő nem szereti a focit – válaszolt, miközben a feje tetejére rakta a napszemüveget. – De Tom holnap jön. Vele lehet nézni a mérkőzéseket.

– Értem – mondta. Az asztalon, ahol a monitor helyezkedett el, volt egy csomag, ami a lány nevére szólt. Elvette onnan és odaadta neki. – Azt hiszem, ez a tiéd.

– Azt hittem, már sose adod ide – jelentette ki morcosan. Mindketten tudták, hogy nem veszi komolyan ezt a másik, csak viccnek. - Na, akkor nézzük, hogy jó meccsekre foglalt-e helyet apa?!

Kibontotta a nagy alakú borítékot, ami barna papírból készült. Rengeteg nyakba akasztós belépő kártya esett a pult tetejére. Elkezdte válogatni őket, míg Daniel a gép előtt ült és beiktatta őt a szálloda főkönyvébe, mely már a számítógépen volt elérhető.

– Ma melyik meccsre mész ki? – kérdezte a férfi, közben felnézet Larára.

– A spanyol-orosz mérkőzésre. A svédeket meg a görögöket se kedvelem – válaszolta a kérdésre, miközben még mindig válogatta a belépőket. – De a pálmát még mindig a németek és az olaszok viszik.

– Ha jól emlékszem, Tom a Bundesligában játszik. Nem? – tette fel újabb kérdését.

– De, jól emlékszel – felelte. – Ezért vagyok köteles kimenni a német meccsekre vele.

– Hát, azt meg fogom nézni, hogy te kimész rájuk – mondta nevetve. – Azon gondolkodtál már, hogy mi lesz, ha a német csapat lesz az egyik döntős?

– Még nem, de mivel az lesz az utolsó mérkőzés, arra kimegyek – felelte. Megnézte a borítékot, amire rá volt írva a kártyák száma. Így elkezdte megszámolni. – Mind meg van.

– Nos, szeretném bemutatni a barátnőmet, Nicolet – ölelte át az oda lépő nőt. Megnézte őket és megállapította, hogy összeillenek. Míg Danielnek sötét barna, addig a lánynak zöld szemei voltak, mely boldogságtól csillogtak. Az eddig mellette álló férfi elment, így már csak ő állt a pultnál.

– Örvendek – nyújtott kezet a fekete hajúnak.

– Szintúgy. Már hallottam rólad – mondta kedvesen.

– Remélem, nem rosszakat – felelte ugyanolyan hangszínben.

– Úgy ismersz engem, hogy egy állandó vendégről rosszat mondanék? Ezt megjegyeztem – mondta morcosan Daniel.

– Nem is kell figyelembe venni – mondta Nicole. – Mindig ezt teszi.

– Tudom. Már egy párszor eljátszotta – felelte Lara. – Lehetne egy kérdésem?

– Természetesen.

– Az egyik barátom, Tom elfelejtett szállást foglalni magának. Az lenne a kérdésem, hogy nem lenne-e baj, ha pár napig a kanapén aludna? – tette fel a kérdést.

– Rendben – válaszolt a nő. – De kaphat egy szobát is, mivel rajtad kívül csak a csapat van a szállóban.

– Inkább ne! – mondta gyorsan Lara. – Két napnál tovább nem nagyon bírom elviselni. Inkább keresünk egy másik szállodát, ahol nyugodtan tud aludni.

– Értem.

– Én most megyek. Még ezt felviszem, aztán bemegyek a városba – vette közben vállára a táskát. Majd a lift felé vette útját. – Sziasztok.

– Szia – köszöntek el egyszerre.

Szerencsére nem kellett sokat várnia a liftnél, mivel már hívták. A napszemüveget újra szemei elé hajtotta, majd belépet a megérkező személyszállítóba. Bent a férfi nyomta meg a gombot, de nem kérdezte meg, hogy melyik emeletre megy. Ezen csodálkozott, de amikor meglátta a mellette álló személyt, el is múlt az. A reggeli utastársa volt az, így nem kellett újabb kérdést felrakni.

Mikor megállt a gépezet és kiszálltak, újabb csodálkozás vette uralma alá Larát, mely arcán nem látszódott. Az ajtajához lépet és a kulcsot kereste az zsebében, amikor észlelte, hogy a mellette lévő ajtót kinyitják. Azt hitte, hogy lakója most jön ki, de tévedett. Most nyitotta ki a férfi a liftből, akit azonnal felismert. Úgy látszik egy Angliában játszó játékos a szomszédja, aki ráadásul még a kedvenc csapatában is játszik.

Kinyitotta az ajtót, majd belépet rajta. A vállán lévő csomagot lerakta az előszobában, mely egybe volt kötve a nappalival. A borítékot az asztalra rakta, utána leguggolt a táskához, és szétcipzárazta. Megnézte, hogy mik vannak benne, mivel mikor belerakta az edzéshez szükséges dolgokat, már eléggé álmos volt. Így nem tudta, mit rakott el és mit nem. Talált benne egy szürke pulóvert, ami bő volt rá. Két fekete rövidnadrágot, futócipőt, olyan cipőt, melyet kosarazásra használt, de még sem kosárcipő volt. Volt még két melegítő szár, törölköző, kosaras nadrág, atléta és póló a táskában.

– Remek! Mindent elraktam ahhoz, hogy edzek, de labdákat már nem – saját magát szidta. – Most még vehetek azt is.

Szemeit forgatva állt fel és indult az ajtó felé. Útközben megnézte a mobilját, hogy nem hívták-e újra, de az nem jelzet semmit. Ezután bezárta maga mögött az ajtót, majd a kulcsot a zsebébe rakta és elindult a lift felé. Nem várt senki sem a gépre, így megnyomta a hívó gombot, majd hátrébb lépett és várt. Időközben még csatlakozott hozzá egy-két játékos, akik vidáman társalogtak. Fejét feléjük fordította és elmosolyodott rajtuk. Eszébe juttatta azokat az időket, amikben még a csapatával volt valamilyen rangosabb kupán és olyankor mindig boldogok voltak. Arcán a mosoly sokáig látható volt. Lassan beszállt a liftbe, majd megnyomta a földszintre jutató gombot. A falnak dőlve várta, hogy megérkezzenek.

Mikor az ajtó szétnyílt, ő lépet ki elsőnek. A recepción leadta a kulcsokat. Innen egyenesen a kijárat felé vette az útját onnan, pedig az autója felé. Miután feloldotta a riasztót, félig felnyitotta a csomagtartót, hogy megbizonyosodjon arról, hogy tényleg nincs-e nála valamilyen labda, de nem volt hátul egy sem. Visszacsukat az ajtót és elindult a kocsi elejéhez. Útközben látta, hogy nem csak ő készül elmenni. A nem messze álló busznál gyülekeztek. Mindenkinél sporttáska volt, melyben feltehetőleg az edzéshez szükséges ruhák voltak. Lassan beszállt az autóba és zsebeiből kirakta a telefonokat, majd elővette a slusszkulcsot. Szemei elől a napszemüveget lerakta, a rádió felé hajolt és elkezdet keresni egy adót. Nem talált egyet sem, így újra berakta a tegnap hallgatott CD-t és nemsokára felcsendült a Rockstar. Erre sokan felfigyeltek, hiszen kissé hangos volt a zene. De ezután még nagyobb figyelem övezte a járművet. Nem hétköznapinak mondható egy amerikai rendszámú autót látni, de az, ahogy tulajdonosa elhajtott vele… Hát, az sem volt mindennapi.

***

Az idő már délután felé járt. A hatalmas szálló most ürességtől kongott. Csak néhány alkalmazott járkált a hatalmas épületben. Felette szürke felhők gyülekeztek, melyek nem ígértek jót. A parkolóban egy ezüstszürke autó állt meg. A sofőr lassan szállt ki a kocsiból, miután megtette ezt, a csomagtartóhoz sétált, amit fel is nyitott. Onnan kivett két szatyrot. Míg az egyiken egy pipa, addig a másikon három fehér csík volt. Még mindig volt mit kivennie, ami nem más volt, mint egy kosárlabda. Nagy nehezen lecsukta a felnyitott ajtót, majd lezárta az autót, és elindult a szálloda bejárata felé. Pont akkor lépet ki az üvegajtón Daniel és Nicole.

– Sziasztok – köszönt nekik Lara.

– Te jó ég! Látom, találtál egy sportboltot – jelentette ki a férfi. Kijelentésére mindhárman elmosolyodtak.

– Nem tehetek róla. Mikor bementem, még nem volt semmi. Egy kosár és egy focilabdát akartam venni – felelte ártatlan arccal. - De miután felismertek, nem hagytak békén. Így kaptam ajándékba még egy hivatalos Eb labdát.

– Ennyit arról, hogy pihenni jöttél. Már az első napon felismertek, és még nem is voltál a meccsen – mondta a sötétbarna szemű, akin most egy napszemüveg volt. – És mivel a díszpáholyba szól a jegyed, így még jobban fognak figyelni.

– Ne is mond! De most már megyek. Még van pár tenni valóm és lassan indulnom is kellene – nézet a karján lévő karórára. – Sziasztok, majd még beszélünk.

– Szia – köszöntek el a távozó lánytól. – Remélem, még az újságírók nem tudják, hogy itt van!

– Ugyan Nicole! Szerintem már néhányan tudják – mondta kedvesének Daniel. – Sőt, ha Tom vele lesz, akkor az újságok még többet cikkeznek majd róluk. De ne aggódj, mert már megszokta, és csak nevet rajtuk.

– Értem. De az apjának megígértem, hogy ide nem jutnak be a fotósok…

– Szerintem, ő is tudta, hogy ez lehetetlen, mivel elég híres a lánya, és nem egy híres ismerőse van – vágott a lány szavába. Majd magához ölelte és elindultak az autója felé. – De most már menjünk.

***

Lassan este hat órát mutat az ódon templom óramutatója. Innsbruck belvárosában foglal helyet, ezzel elérve, hogy a város szívének is lehessen nevezni.

Most mégis öreg harangjának hangját túlzengi az az ember sereg, mely a számukra kijelölt zónában van. A hatalmas kivetítő előtt nézik, hogy mi történik a stadionban. Minden egyes emberen volt valamilyen ruhadarab, ami a kedvenc csapatához fűzte. Így alakulhatott ki a piros-sárga-piros és a fehér színek kavalkádja. Mindenki figyelmesen hallgatta a kommentátor szavait, amit a játékosokhoz és a meccshez fűzött.

***

– A csapatok már a bevonulásra készen állnak, és nem sokára a pályára lépnek – lehetett hallani a férfi hangját a hatalmas stadionban.

– Már itt is vannak a felsorakozás végénél, hogy meghallgassák a nemzetük himnuszát – mondta egy másik férfi.

– Nem sokára kezdetét veszi a Spanyol – Orosz mérkőzés. Most pedig hallgassuk meg a himnuszokat.

Mindenki felállt a több ezres stadionban, ahol többségben voltak a spanyol drukkerek. Először az ő nemzeti daluk hangzott el, melyre minden hazafi dalolt. Utána az ellenfél himnusza következett. Majd mikor meg volt a csapatkapitányok kézfogása egymással és átadták a zászlókat is, megvárták a pénzfeldobást is. Ezután kezdetét vette a D csoport első mérkőzése.